A zene világnapját 1975 óta Yehudi Menuhin hegedűművész és az UNESCO zenei tanácsának a felhívására ünneplik október 1-jén.
"Az igazság, ami a világ minden népművészetében, zenei stílusában ezernyi színben mutatkozik meg, képessé tesz bennünket arra, hogy egyetértésre jussunk egymással. Arra szeretnék buzdítani minden várost, falut és országot, hogy rendezzenek sokféle zenei eseményt ezen a napon. Örülnék, ha nemcsak koncerteken, rádióműsorokban szólalnának meg régi és főként mai művek, hanem spontán megnyilvánulásként utcákon és tereken is muzsikálnának énekesek, kórusok, jazz-zenészek és a komolyzene legjelentősebb előadói. Ehhez hasonlót láttunk már néhány városban: San Francisco-ban például, sőt a zajos New York-ban is, amikor a legforgalmasabb útkereszteződéseknél a Manhattan és a Julliard Zeneiskola fiatal hallgatói játszottak a járókelőknek. A régi holland orgona-tekerőket, a nápolyi tenoristákat, az énekmondókat és a trubadúrokat juttatták eszembe és azt, hogy e hagyományokat érdemes újra életre kelteni."

Zene világnapja - sulihalo.hu

Ma van a zene világnapja. Ne várjon most tőlem az olvasó egy koherens olvasmányt a zenével kapcsolatban, inkább néhány a témához kapcsolódó gondolatot, epizódot osztanék meg.

Első asszociációként Dés László dalszövege jutott eszembe:
„Lehet egy dal, vagy ritmus, vagy zaj, egy árva hang, egy jel.
A zene az kell, hogy ne vesszünk el, hogy mégse adjuk fel!
Mert a jó, a rossz csak szó, olyan, ami sokszor változó,
de egy ismerős hang, az megmarad, máris érzed, hogy védve vagy,
a dal egy biztos hely!

A zene az kell, mert körülölel, és nem veszünk majd el.
Ha van elég szép, az sokat segít, mert úgysem adjuk fel.”

 

Igen, kell a zene, nem is tudnám elképzelni nélküle az életem. Kell, hogy szóljon a rádióban, szóljon a kocsiban, szóljon az istentiszteleten, szóljon az edzésen stb. Kell, hogy szóljon, ha örülök, szóljon, ha szomorú vagyok. Persze nem mindegy, hogy mi, és olykor a csend is lehet zene füleimnek.
Idevág a nemrégiben elhunyt néprajztudós, zenepedagógus, református lelkész Dr. Barsi Ernő néhány szép gondolata a nem olyan régen róla készült utolsó portréfilmből:
„Én nem osztom azt a véleményt, hogy van könnyűzene meg nehézzene. Kétféle zene van: jó meg rossz. Handel mondta, hogy „én nemcsak azt szeretném, ha a zenémben gyönyörűséget lelne a hallgatóságom, hanem hogy maguk is jobbak lennének tőle.” Amely zenétől nem lesz jobb valaki, azt én nem tartom jó zenének, azt nem szabad csinálni. Már a régi kínaiak és görögök is tudták, hogy van rossz zene. A kínaiak a pusztulás zenéjének nevezték, a görögök államellenes zenének, és tiltották. Ma pedig ömlik ez a tiltott zene a fiatalokra és végzi romboló hatását. Ami az embereket jobbá teszi, és Isten felé viszi, mert az Ő ajándékának érezzük a legszebb muzsikát…. ezt a muzsikát kell az emberekkel megismertetni, már gyerekkorban, ha lehet.”

Az sem mindegy, hogy kerül kapcsolatba valaki a zenével gyermekkorában. Minket a testvéremmel már egész korán beírattak szüleim zongorára. Hogy mi azt mennyire nehezen viseltük! Nem éppen mai pedagógia elvek szerint, anno édesapám ott ült a zongora mellett némi nadrágszíjat emlegetve, hogy ösztökéljen bennünket a gyakorlásra. Zenei hallása nem túl sok volt, így szorgalmasan klimpíroztunk ugyan, de a hangszerből kicsiholt hangoknak nem túl sok közük volt a kottába foglalt dallamokhoz. Apunak ez nem tűnt fel különösebben, a szabott időt ki kellett tölteni a hangszer mellett. Ezek után talán nem csoda, hogy amikor a bátyám kb. 3-4 év zenetanulás után protestált, és abbahagyta a zongorázást, én is azonnal csatlakoztam hozzá.
Később a gimnáziumban olyan barátnőim lettek, akik nagyon jól zenéltek. Újra előszedtem a kottákat, mert nem akartam túlzottan lemaradni mögöttük. A különbség hihetetlen volt. Már nem külső, sokkal inkább valami belső kényszer vezérelt. Mennyire tudtam örülni, ha sikerült egy-egy slágert, valami nekem tetsző darabot, dallamot eljátszani a saját gyönyörűségemre. Azt azért be kell vallani, hogy a kikényszerített alapok nélkül ez sokkal nehezebben ment volna. Erre mondaná megboldogult nagyanyám: „nem tudni melyik rossz miért jó!” 
Az már csak hab volt a tortán, hogy nemsokára, jobb híján, odatuszkoltak templomocskánk orgonája mögé, hogy birkózzak meg a korálokkal is. Mai napig nem felejtem el, hogy szemben ültem a gyülekezettel, és mindig igyekeztem elrejtőzni az orgonára tett virágok mögé, mikor sikerült belekeveredni, vagy melléverni a kíséret közepette. Pedig mindig csak bátorítást kaptam. Zene és feszültség, hogy másokat szolgáljon, hogy ne rontsa, hanem segítse az áhitatot. Amelyik zsoltárt vagy dicséretet nagyon szerettem, azt valahogy könnyebben is tanultam meg, ott még nagyobb volt a motiváció. A gyakorlattal olykor eljött az is, hogy zene örömöt okozott, és közelebb vitt Istenhez és az éneklő közösség.

 

Eszembe jut a zene kapcsán az is, hogy gimnáziumunkban milyen lehetetlen helyzete volt a szegény énektanárunknak. Be kellett járnunk órákra 3 évig, de nem kaptunk osztályzást. Ez lehetett volna akár még szerencsés is, ha nem egy régi vágású énektanárunk lett volna, aki valahogy mindenestül nagyon távol esett a 80-as évek végének kamaszaitól. Nem voltunk kompatibilisek sehogy sem. Az osztály és ő kölcsönösen kergette egymást őrületbe. A sok nonszensz epizód mellett megmaradt bennem egy mondat. Nem tudom miért pont ez?! Tanárunk leíratta velünk abba az énekfüzetbe, melynek mindjárt az első lapjára rá kellett írni elsőben, hogy 3 évig nem selejtezhető. A mondat így hangzott: „Bach dallamainak komoly szépsége örök gyönyörűsége marad a zenehallgató emberiségnek.” Hogy milyen igaz ez a mondat! Csak az a kár, hogy akkor, ha meg is hallgattunk valamit a klasszikus zeneszerzőktől, tanárunk nem igazán tudta felkelteni a vágyat, az érdeklődést pl. Bach zenéje iránt. Sok múlik a tálaláson is. Az akkor nem nagyon sikerült. Ennek ellenére később Bach zenéje utolért engem is. 

Végül teljesen önkényesen hadd ajánljak egyet a kedvenceim közül: Smetana Moldvájára esett a választás. Ha becsukom a szemem, magam előtt látok egy nagy folyamot, elfelejtek mindent, hagyom, hogy amint a víz egy kis szalmaszálat vagy levelet, úgy sodorjon magával a zene. Bár feltartóztathatatlan a sodrás, mégis sokkal inkább megnyugtat, felszabadít, mint félelemmel töltene el vagy felkavarna. Ha hallgatom, mindig azt érzem, hogy bár kis pont vagyok a teremtettségben, de van benne helyem, jó helyen vagyok, és egy megállíthatatlan sodrás, a Gondviselés vesz a hátára és visz előre, csak rá kell hagyatkoznom.

Kívánok mindenkinek sok jó zenét, ami nemcsak gyönyörködtet, de jobbá is tesz bennünket, és közelebb visz a Teremtőhöz!

 

 

 

Címkék: 

Hozzászólások