...a kijelentésem nem arról szólt, hogy az iszlám vallást támogatom a keresztény vallással szemben. Azt mondtam: az iszlám kultúrkör erősebben védi a saját tradícióit, mint a keresztény.
Csak 2 nappal maradtam le arról, hogy Vona Gábort meghallgathassam isztambuli egyetemi előadásán. No jó, jó, azt hiszem, ha utunk dátuma pontosan egyezett volna, akkor sem toporogtam volna feltétlenül az előadóteremben. Van ebben a városban bőséges látnivaló, főleg, ha oly szűkre vannak szabva az ott-tartózkodás napjai. Mindenesetre, ha a jobbik elnökének egyes sarkos kijelentéseivel nem is értek egyet, de érteni vélem azokat az okokat, melyek elvezették őt kinti előadásában és az idézett interjúban megfogalmazott gondolatokhoz. Ehhez kellettek a helyszínen szerzett benyomások.
A „kötelező” látnivalókon túl igyekeztem/igyekeztünk valamit elkapni az óváros különleges atmoszférájából. Ez hol akarva, hol akaratlanul történt, hiszen a zegzugos kis utcák forgatagában bizony nem egyszer megcsalt bennünket a tájékozódási képességünk. De gond nem volt, hiszen olyan helyekre is eltévedtünk, ahova célirányosan úgysem indultunk volna el.
Először is lehengerlő volt számomra az az életerő, az a lüktetés, mely fogadott bennünket ebben a több mint 12 milliós városban; a szezonon kívül is hihetetlen tömeg természetes, abszolút nem zavaró káosza. Tömeg, de nem szürke, nem fakóarcú, nem tapos a lábadra, nem idegeskedik.
Itt a kutya sem zavartatja magát ( a szó szoros értelmében sem!), az egyik szűk utca kellős közepén jött rá ugyanis a szapora. Ezzel az attrakcióval hosszú percekre feltartotta a forgalmat, de nem ugrott ki egyik sofőr sem megveszekedett dühvel, nem dobott rá követ, vagy egyéb ütleggel nem zavarta arrébb, mikor a dudára nem reagált. Látva a helyzet természetét, rájött, hogy az lesz a leggyorsabb, ha nem zargatja szegény ebet. A természet erői úgyis feltartóztathatatlanul utat törnek maguknak, kár küzdeni ellenük.
Egyik ebédünket a Galata-híd alatt költöttük el. „Híd alatt, híd alatt…” – jutott eszembe az örökbecsű sláger. Mielőtt valaki rosszra gondolna, mi nem a kombinénkat hagytuk ott, csak néhány lírát az egyik étteremben. De bőven megérte, mert cserébe sokkal többet kaptunk a kulináris élvezetnél. Alapból nagyon ötletesnek találtam ezt az étteremsorral beépített híd alját. A híd közepén hagytak átjárót a hajók számára is, de jobbról-balról egymáshoz érve mindkét oldalon éttermek sorjáznak. Letelepedve egy alacsonyabb árfekvésűben, először is kipihentük az előző éttermesek igencsak rámenős rohamának leküzdését a túlélők győztes mosolyával. Már kaptuk is a steril nedves kendőket, hogy tiszta kézzel fogadjuk az étket. Fenséges látvány az Aranyszarv-öböl, mellettünk és előttünk jöttek-mentek a hajók. A szárazföldi kavarodás itt sem ért véget, de valahogy mindig elcsúsztak egymás mellett a különböző vízi járművek, elkerülték az ütközést. Fölöttünk autók és villamosok. A járdán nemcsak járókelők siettek a túlpartra, hanem pecások végtelen sora. A damilok szinte az orrunk előtt lógtak a vízbe. Már falatoztuk halas szendvicseinket és ismerkedtünk a makrélás tál finomságaival, mikor hopp, egy halacskát húztak fel az orrunk előtt. Aztán egy másikat, harmadikat… Van kapás. Ha kinyújtom a karom, simán leemelem egyiket vagy másikat a horogról. Szerintem ott azonnal meg is sütötték volna nekem. De jó, hogy itt még holmi életidegen brüsszeli bürökraták nem tiltották be se a horgászatot, se nem lehetetlenítették el a vendéglátás eme különleges formáját.
Nem ragaszkodtak mereven kicsi hotelünk konyhájának reggeli utáni azonnali bezárásához sem (csak reggelit szervíroztak). Így esett, hogy ½ 11 felé –megérkezve a reptérről – minden formaság intézése előtt teával és hideg/meleg étellel fogadtak bennünket. Győz az élet, a józan paraszt ész, a vendégszeretet, talán az üzleti szellem (?) a rideg, életidegen bürokratizmus felett. Ebben a tekintetben én is azt mondom, ezerszer inkább Isztambul, mint Brüsszel. Még akkor is, ha kiderül, hogy az élet nem is olyan steril és szépen becsomagolt, mint amennyire a mindent szabályozni akaró EU látni és előírni szeretné.
Feltűnt a „bolt hátán bolt” különös világában, hogy mennyire nincsenek kínai áruk. Ha ez-az hamisított is, de szinte csak hazai termékek kaphatók. Azok is a kiskereskedőknél. De abból aztán töménytelen van!
Természetesen Isztambulban több mecsetet is bejártunk. A „cipő le, kendő fel” szertartást többször is megismételtük. Eszünkbe se jutott, hogy alkudozzunk, vagy hangot adjuk a lábbelihez vagy a fedetlen főhöz való ragaszkodásnak. (Nem is lett volna sok értelme! ) Tiszteletben tartottuk az ottani előírásokat, alkalmazkodtunk. Különben is kíváncsi voltam az ottani szokásokra, hitgyakorlatra. Megmaradt bennem a kezet és lábat mosó öltönyös török férfiak képe, akik így mentek imádkozni. Itt virít mellettem az egyik mecsetnél ingyen kapott angol nyelvű Korán és a kis brosúra, amely a „Mi is az iszlám?” címet viseli. Nem tolakodóan, de mégis tapinthatóan végzik a maguk misszióját. Azzal, ahogy ragaszkodnak ahhoz, ami az övék, a tradíciókhoz. És azzal is, ahogy megkövetelik a maguk számára a tiszteletet. Teszik ezt úgy, hogy eszünkbe se jutott megkérdőjelezni a dolgaikat. Ott mindezt természetesnek éreztük. Építészetileg is egy hihetetlenül gazdag kultúra bontakozott ki a szemünk előtt. (Ha egy építész kupolát akar tervezni, azt kötelezném egy isztambuli tanulmányútra előtte!)
Két gondolat kavarog bennem azóta is: Az egyik a tiszteleté, az elismerésé; a másik egy félelmes vízióé. Jó látni azt, amikor valaki komolyan veszi a maga hitét és meggyőződését, értékeli azt, ami az övé. Jó volt megélni azt a békét és harmóniát, amit pl. a Kék mecset árasztott magából. Szívesen néztem a többnyire tarka kendők alatt megbúvó, különböző öltözködési előírásokat és stílust követő török nők sokféleségét. Ugyanakkor a félelmes vízióban felködlött a valamikor itt virágzó keresztyén központ, Konstantinápoly is, mely csak nyomaiban fedezhető fel, melynek kultúrája itt bukásra ítéltetett. Vajon hogy jár Európa? Hogy jár a keresztyénség a mi kontinensünkön? Néhány évszázad után itt sem fog több emlékeztetni rá és a hozzákapcsolódó kultúrára, mint Isztambulban?
Tapasztalva több mentalitásbeli hasonlóságot a törökök és a magyarok között, valamint az irányunkba megnyilvánuló rokonszenvet, én is azt mondom, hogy vétek nem kihasználni az ezekben rejlő lehetőségeket, gazdasági és kulturális kapcsolatok terén. Talán még az elsőre oly furán hangzó protestáns – iszlám ökumené (na ez így tényleg félreérthető!) vagy inkább párbeszéd területén is. De itt meg is állnék. Nem szeretném, ha idős koromban engem is a müezzin ébresztene reggelente itthon, és nem a nyakamba, hanem a fejemre kellene kötni jelenlegi kendőimet.
Úgy gondolom, hogy első renden magunkat, kultúránkat és hitünket komolyan véve, megélve tudnánk a párbeszédben, együttműködésben igazán partnerek lenni. Így várhatnánk el magunknak is az iszlám világ tiszteletét. Életidegen, kiüresedett hitnek és kultúrának ugyanis nem jár tisztelet.
Hozzászólások