A karácsony nemcsak az ajándékozás, hanem a pazarlás időszaka is.....Karácsonykor az átlagosnál is több szemetet termelünk, szaporítjuk a soha le nem bomló műanyagokat, és növeljük a lakásban felhalmozódott felesleges ajándékok tömegét. A „zöld” karácsonyhoz kapcsolódó „no waste” mozgalom lényege, hogy csökkentsük a fogyasztást és a pazarlást, és hogy ne termeljünk annyi felesleges szemetet. Ennek számos módja létezik, és nem kell fanatikus környezetvédőnek lenni ahhoz, hogy belássuk, nemcsak a környezetet, hanem magunkat is sok negatív kímélhetjük meg, ha megfogadjuk az alábbiakat.
Hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy olyan példákat láthattam magam előtt a családban, melyek szöges ellentétei a mai pazarláskultúrának. Igaz ez a hétköznapokra és az ünnepekre egyaránt. Gyermekkoromban a takarékosság, az erre való nevelés nem elméleti tétel volt, hanem életes példák sokasága.
Egyik oldalról az az igazi puritán református tradíció munkált az ősökben, mely ellene mondott a fölösleges hivalkodásnak, csillogásnak, mely kevésbé hatódott meg a külsőségekről, mely többre értékelte a csendes állandó hűséget a szalmalángként fellobbanó nagy érzelmekkel szemben. Jellemezte ezt az életszemléletet a hangyaszorgalom, a takarékosság önmagával szemben, ugyanakkor a segíteni akarás, az áldozatvállalás, sőt, a vendéggel, a rászorulóval szembeni nagyvonalú szeretet is. Ennek a nagyvonalúságnak alapja és mozgatórugója a másik iránti tisztelet volt.
Másik ágon a nagyszülők közül csak a nagyanyámat ismertem. 2 világháború sok-sok nélkülözése, nehézsége, a korán rászakadt özvegység megtanította, hogy mindent becsüljön meg. Ma is előttem van, ahogy elteszi a liszteszacskókat, melyekbe később pl. tojás vagy sütemény került. Reflexszerű bennem a mozdulat, hogy a dinnyehéjat apró pici darabokra kell vágni, mert az jó lesz még a kacsáknak. Ma már nincsenek kacsák, de a mozdulatot őrzöm. Mögé került az új megokolás: kis darabokban kisebb helyet foglal el a szemetesben, lassabban telik a zsák.
„verset írunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem” - írta József Attila.
Élem a mindennapokat, és ők munkálkodnak bennem. Ezért fáj a nem rendesen elzárt vízcsap, az égve hagyott világítás, a szelektívbe válogatás nélkül belezúdított szemét, a fölöslegesen másolt vagy nyomtatott papírkötegek sokasága, a kidobott élelem, a földön húzott iskolatáska, a kidekorált vagy éppen összetépett könyv. Fáj az iszonyúan hosszú és fölösleges telefonálás. Fáj a tudatlanságból vagy nemtörődömségből elrontott háztartási gépek, elektronikai- és munkaeszközök sokasága. Szomorúan kell rájönnöm, hogy ezek nem mindenkinek fájnak. Bár már sokat edződtem a lassan másfél évtizedes egyetemi kollégiumi ténykedésem során, de még mindig nem tudok szó nélkül elmenni a pazarlás mellett.
De folytathatnám a karácsonyi különkiadást is, mellyel a fent idézett cikk foglalkozik. Fáj a túlontúl, csiricsárén kivilágított házak villanyszámlája, még akkor is, ha nem én fizetem. Fáj a sok semmire nem használható kényszerajándék, fáj a csomagolópapírok kérészélete. Egyik oldalon folyton sírunk, hogy nem telik erre sem, meg arra sem, a másik oldalon végtelen pazarlást folytatunk.
Bár a VIII. parancsolat magyarázata közben mi keresztyének ki szoktunk térni arra, hogy tulajdonképpen a pazarlás is a lopás egy fajtája, hiszen a másra, hasznosításra kapott isteni ajándékok eltékozlása megrövidít egyént vagy közösséget, ettől függetlenül mi magunk is hajlamosak vagyunk a pazarlásra egyházon belül is. Fülembe csengenek főjegyzőnk sokszor ismételt szavai: „felkenjük a megszentelt falakra a milliókat, s közben kihal belőlük a gyülekezet.” Olyan struktúrában működünk, mely nem felel meg a mai kor igényeinek, nem oda csoportosítja az időt, az energiát, ahol igazán hatékonyak tudnánk lenni. Sok a pazarlás amiatt is, hogynem egy hézag van a felelősségi kérdésében, sok esetben jog és kötelesség, számonkérhetőség nem áll arányban egymással. A humán erőforrások pazarlása is folyik, mikor a jól húzókat végletekig kizsigereljük a „szent szolgálat” minden ellenérvet lesöprő magasztos szlogenjével, az alkalmatlanok esetében pedig feláldozunk gyülekezetet, mert hát ki mondja meg neki, meg jogilag szinte lehetetlen közbeavatkozni. Csak egy ötlet: Miért nem nézzük meg, hogy kinek milyen karizmája van, és regionális vagy megyei szinten aszerint mozgatnánk pl. a lelkipásztorokat, hogy ki miben tehetséges, közben levéve rólunk annak a terhét, amihez nem értenek. Pazaroljuk az időnket is sokszor lapos, parttalan tanácskozásokkal, melyek konkrétumok, megvalósítható, számonkérhető határozatok nélkül érnek véget. Nekem ebbe a kategóriába tartozik az órarendbe iktatással megszaporodott sok 1 fős hittancsoport is, mely a mi szórványreformátus vidékünkön igen jellemző. Bár ismerem én is az ének sorait:”egy lélekért se érjen vádja téged”, és az ige parancsát az elveszett 1-ről, de ugyanakkor kérdezem, hogy kikre jut még ezeken a gyerekeken kívül a gyülekezetben személy szerint, egyénileg heti 45 perc?!
Fáj a pazarlás a hétköznapi élet apró dolgaiban, fáj a pazarlás a konzumkarácsonyban, de mindezeknél sokkal inkább fáj a pazarlás az anyaszentegyházon belül, mert egyszerűen nem engedheti meg magának ezt Isten népe soha, de különösen nem mostani állapotában.
Hozzászólások