Elmarasztaló ítélet született a november 3-i Szabadság téri istentisztelet és Horthy-szobor avatás kapcsán indult fegyelmi eljárásban. Ifj. Hegedűs Loránt református lelkészt március 7-én írásbeli megrovásban részesítette a Budapest-Északi Református Egyházmegye eljáró bírósága.
Korábban írtam már, hogy az un. Hegedűs-ügy igazi állatorvosi ló egyházunk mai állapotát illetően. Felszínre hozta, hozza, hogy egy csomó, sokszor égető, alapvető kérdés nincs tisztázva egyházunkban, és egyértelmű állásfoglalást kényes ügyekben ne is nagyon várjon az ember.
Úgy érzem, hogy a „politikai korrektség” annyira beszivárgott nagyon is heterogén egyházunkba, hogy gyakran a „senkit meg ne sértsünk”, „a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon” elvek legyűrik „a ti igenetek legyen igen, a nem pedig nem” jézusi egyértelműségét. Nem nagyon akarja felvállalni senki sem a kényes helyzetekben a döntést. Még akkor sem, ha szíve, lelkiismerete szerint tudná is, hogy mi a helyes. Hol naiv jóindulatból, hol tudatos konfliktuskerülésből, hol egyszerű lustaságból lavírozunk: majd kifordít valamit a nagy kerék, vagy megoldja az idő, vagy végül teljesen tarthatatlanná válik a helyzet, mint ahogy a gennyes seb is egy idő után kifakad. Nem jó ez senkinek, legfeljebb azoknak, akik ezzel a helyzettel időről időre tudatosan visszaélnek.
A fentieket erősítette bennem a március 7-i ítélethirdetés is. Most mi van? Ki nyert és ki veszített? A Hegedűs Lorántot támadóknak elmondhatja a bíróság, hogy elítélte a lelkészt. Azok máris visszakérdeznek: „Valóban? Mi ez az írásbeli megrovás? Mi ez az indoklás, hogy „az evangélium mértéke szerinti tiszta erkölcsbe” ütközött a Szabadság téri lelkész magatartása? Mi is takar ez pontosan? Mi ez a nevetséges 3000 Ft perköltség? Mi az, hogy „az egyházi bíráskodás pásztorolás, célja nem a minél nagyobb büntetés kiszabása, hanem hogy az egyház életében minden ékes rendben történjen?” Ettől az ítélettől most így fog menni? Valóban most először balhézott a lelkész?” De Hegedűs Loránt hívei sem boldogok az ítélettől, noha kétség kívül ők tűnnek számomra elégedettebbek. Nekik azt üzeni a bíróság döntése: Nem kívánunk foglalkozni gondolkodásotok történelmi gyökereivel, nem igazán érdekel bennünket, hogy mi motivált benneteket azon az ominózus november 3-i istentiszteleten és a szobor elhelyezésekor, nem érdekel bennünket, hogy a magyarság milyen sorskérdéseit próbáljátok artikulálni a magatok módján. Mi igazából azzal foglalkozunk, hogy az istentiszteletből balhé, országos hír lett, mely nem tünteti fel kedvező színben egyházunkat, mely kapcsán ki kell nyilvánítanunk, hogy nem értünk egyet azzal, ahogy Hegedűs Loránt megnyilvánult ezen az alkalmon.Ők is visszakérdezhetnek: "Akkor mi is az egyházunk véleménye valójában Horthy Miklósról? Ma már abszolút vállalhatatlan a "magyar vallásnak" is nevezett reformátusság magyar volta? Miben is áll igazán magyar voltunk, nemzetünk iránti felelősségünk? Hogy is állunk egyházunk prófétai tisztét illetően?"
Újra megkérdezem: most mi van? Szó se róla, nem irigyltem a döntnökök helyzetét sem. A zsinat-elnöki, majd püspöki felhívás nyomán indult eljárásban nyilván való, hogy valamiféle elmarasztaló ítéletet kell hozni, hiszen ha e nélkül elsimítható lett volna az ügy, nem is indul eljárás. De az is nyilvánvaló volt, hogy palásvesztés esetén - ahogy a vád szerette volna- szembe kell nézni az egyházunkban is meglévő radikális gondolkodású egyháztagok meghasonlásával, esetleges egyházunkból való kiválásával. (Találkoztam ilyen kommentekkel az ügyet taglaló egyházi és világi cikkeket tanulmányozva.) Ugye ezt sem szerettük volna!
Gratulálok a bíróságnak, megoldotta a helyzetet. Mint annyiszor bizonyította már, a jogszolgáltatás most is csodára volt képes. Döntött, de mégsem döntött. És ezt minden felelősen gondolkodó pontosan érzi, még ha a reformatus.hu cikkének címe egyértelműséget is sugall. Majd a reformátusságon belüli radikalizmus kérdését is megoldja az idő? Hogyan? Úgy, hogy többet nem beszélünk róla? Úgy, hogy ki-ki a saját szekértáborában értelmezi az eseményeket? Az ítélet megszületett, kipipáljuk, hogy letudtuk, és reméljük, hogy majd később, valaki más esik orra azon a szőnyegen, ami alá elegánsan besöpörjük a kényes kérdést? A lényeg, hogy akkor már talán majd mások ülnek a döntnökök székében, fájjon majd az ő fejük miatta.
De vannak ám még kevésbé sajtónyilvános egyéb ügyeink is bőven, ahol hiányzik az állásfoglalás vagy olyan általános, hogy soha nem váltható egy konkrét ügyben aprópénzre.Tanbeli, szervezeti és fegyelmi ügyek egyaránt.
Pillanat alatt parázs vitát lehet generálni pl. a milyen feltételekkel keresztelünk, esketünk, temetünk kérdéssel. Megérne egy misét a több lelkész - több templom - egy gyülekezet felállás kódolt buktatóinak az ecsetelése is. Zajlik a vita az iskolai hittan kérdésében ezen a blogon is. Kerül valaha is pont a mondatok végére a sok-sok kérdőjel helyett? Kérdések akadnak bőven.
Aztán:
Hányszor láttuk már teológusként is, hogy nincs senki, aki pl. professzoraink közül megmondja egy alkalmatlan diáknak, hogy „Barátom, nincs értelme, hogy itt koptasd a padot, keress valami neked való hivatást!" Ha az illető nem ment el magától, és annyi agyi képességgel rendelkezett, hogy a „kis kettes” biztonságosan meglegyen, kis túlzással, az Isten sem mentette meg attól, hogy palást kerüljön a vállára függetlenül attól, hogy milyen viselkedészavarai, egyéb mentális vagy idegi problémái voltak.
Nem egy esetben történt már meg az is, hogy az egyik gyülekezetet tönkretevő vezető kapott egy másik közösséget a „diakónia” jegyében, hogy ott folytathassa „áldásos” tevékenységét. Mert a „kecske is jól lakjon, káposzta is megmaradjon” gondolat kandikált ki az evangéliumi megbocsátás mindent elfedni látszó köntöse alól.
Egy kis intézmény vezetőjeként én is belesétáltam már néhányszor abba a kelepcébe, hogy világos állásfoglalás helyett - munkaügyi vagy éppen házirendi kérdésben - tüneti kezelésbe, lavírozásba kezdtem, együtt próbáltam tárolni a kecskét és a káposztát, hiába tudtam, hogy adott esetben egy határozott igent vagy nemet kéne kimondani, Szó se róla, a megoldatlan probléma -szinte kivétel nélkül- mindig sokkal hangosabban köszönt vissza.
Ez az év az egyházi választások éve is. Azért imádkozom, hogy adjon az Isten olyan vezetőket egyházunk számára, akik az Ő segítségével fel merik vállalni a pozíciójukkal járó döntési helyzetekben az egyértelmű krisztusi igent vagy nemet, és adjon olyan lelkészekből és világiakból álló testületeket és segítőket, akik támogatják a vezetőket, és teljes mellszélességgel kiállnak a meghozott döntések mellett. És -nem utolsó sorban- tegyen bennünket, mindannyinkat elég alázatossá, hogy az így megszületett, kiimádkozott igeneket vagy nemeket el is tudjuk fogadni kötelezően első renden magunkra nézve.
Hozzászólások