A Szabadság megvilágosítja a világot, ismertebb nevén a Szabadság-szobor New York előtt, a Liberty Islanden található, a Hudson folyó torkolatánál. A rézből készült szobrot Franciaország adta az Amerikai Egyesült Államok függetlenségének százéves évfordulója alkalmából...
A szobor 1884 júliusában készült el Franciaországban és 1885. június 17-én érkezett meg New Yorkba az Isere fregatt fedélzetén. A szobrot 350 darabban szállították, 214 csomagban. A szobor összeállítása négy hónapig tartott. 1886. október 28-án az Egyesült Államok elnöke, Grover Cleveland leplezte le több ezer néző előtt.
Szinte nincs a világon olyan dolog, személy, esemény, amiről előbb vagy utóbb ki ne derülne, hogy nekünk magyaroknak közünk van hozzá. Így van ez azzal a hölggyel is, aki a mai napon emlékezik vissza egy életét meghatározó költözésre. Rég kinőtt már a tinédzser korból, de ahhoz képest határozottan jól tartja magát. Sokat látott, sokat tapasztalt, túlélt egy robbanást is, hosszú élete során rengetegen tekintettek rá reménységgel, vagy éppen gyönyörködtek benne. Millió képen pózolt már, lekörözve a legfoglalkoztatottabb top-modelleket is.
Tulajdonképpen egész életét egyetlen eszmény megtestesítésének szentelte. Franciaországban született. Eredetileg Egyiptomba szánták, de aztán, mivel elég költséges nőszemélynek bizonyult, végül inkább az USA felé vette az útját. Darabokban volt az élete, mikor megérkezett, de szakértők segítettek, hogy 4 hónap alatt összeszedje magát, és teljes fényében tündököljön. Egy kis szigete költözött New York közelébe, és azóta folyamatosan ott lakik. Szinte nincs is olyan ember a világon, aki legalább fotóról ne ismerné fel azonnal. Manapság sok szuvenír árusnak biztosít nyugodt megélhetést. Bár a hölgyek korát nem illik firtatni, és semmilyen adattal célozgatni rá, mégis elárulom, hogy már 128 évet húzott le ugyanaz alatt a lakcím alatt. Ezt a hölgyet meg is koronázták, no nem a Miss Amerikának járó korona került a fejére, hanem annál sokkal különlegesebb, szimbolikusabb fejdísz. Hét ága ugyanis a hét kontinenst jelképezi.
És mi köze ennek a híres hölgynek hozzánk, magyarokhoz?
Többek között egy magyar származású úrnak köszönhető, hogy méltó otthont kapott. Pulitzer József ugyanis a The World vezércikkében odaállt a francia hölgy méltó fogadására és elhelyezésére rendezett gyűjtés ügye mellé, és olyan jól forgatta a tollát, hogy megnyitotta az amerikaiak pénztárcáját. Minden adott volt, hogy az akkor még ifjú hölgy elfoglalja új helyét.
De sokan néztek rá azóta is. Csodálták nem hétköznapi méreteit, és igazi szimbólummá magasztosult. Emigránsok a világ minden tájáról vágyták meglátni. Felkereste őt a Magyarországról háború vagy válság miatt kitántorgók sokasága is, és mindenkihez volt egy delejes szava: SZABADSÁG. Felnéztek rá az 56-os menekültek is.
Apropó, 1956. Ennek az évnek egy novemberi napját nem felejti el az idősödő hölgy, aki már 70 évet húzott le az új világban.
Csendes vasárnap reggel volt, és várta látogatóit, ahogy mindig is szokta. Meg is érkezett az első hajó, fedélzetén az érkezők között ott volt néhány idegenbe szakadt honfitársunk is. Nagyon siettek, hogy elsőként érjenek az öreg hölgyhöz, és mindenki előtt küzdjék fel magukat a lépcsők sokaságán. Ellenállhatatlanul nyomultak előre, s ő már csak arra eszmélt, hogy a kezében tartott méretes fáklyához ezek a magyarok egy óriási, nagyjából 7x3 méteres piros-fehér-zöld zászlót erősítenek, hogy belekapva kibontsa és meglobogtassa a kikötői szél. Az öreg hölgy és az éppen a következő hajón érkező turisták sem értették a dolgot, míg nem a lába előtt, a talapzatnál egy hatalmas felirat bontakozott ki : Stop genocide, save Hungary! (Állítsátok meg a népirtást, mentsétek meg Magyarországot!) Összeállt a kép. Forradalom, reménység, orosz tankok, reménytelenség és pusztítás és mindenek fölött szabadságvágy.
A zöld patinás ruhába öltözött hölgy elgondolkozott:
„Hát nem ezért állok itt én is? Nem ezért bámulnak meg annyian? Hát nem ezt ígérem a hozzám jövőknek? Nem ez volt a forradalom egyik jelszava már óhazámban is? Derék gyerekek ezek a magyarok! Mit meg mertek tenni ott a távoli Pesten! Dacolni mertek az elnyomással, a nagy Szovjetunióval! Tetszenek nekem! Talán a fáklya helyett örökre ezt a zászlót kellene lobogtatnom. Ide fel a magasba kellene emelni ezt az agyongyötört népet, hogy jól lássa mindenki, s nem hagyja elbukni, kivérezni. Ha nem állok ki mellettük, még a végén én is úgy járok, mint az a Sztálin Jóska Budapesten!
De jaj, az őrök máris észrevették a turpisságot! Jönnek, hogy kivegyék a kezemből ezt a fenséges lobogót. Jönnek, mert illegálisan helyezték ki. Jönnek, mert bármennyire is szép maga a szabadság eszméje, a dolgok nem így működnek, nem ilyen egyszerűek. A szabadság tilitoli papírokra kerül, és érdekek mentén küldözgetik ide és oda. Hol odakanyarítják mellé a nevüket a hatalmasok, hol magasra emelik, hol pedig iratcsomók aljára süllyesztik, hogy majd egyszer, alkalmasabb időben talán visszatérhetünk hozzá. De nem most. Csak kb. harminc percet foghattam a zászlót, aztán - engem meg sem kérdezve - elvitték. Ez a félóra elég volt néhány szép fotóra, elég volt néhány újságcímlapra, híradásra, néhány pillanatnyi borzongásra vagy szánakozásra, de a lényeg ugyanolyan gyorsan elsikkadt, mint amilyen gyorsan eltűnt a fáklyámról a magyar trikolór. Mit tehettem! Csendben lesütöttem a szemem vagy épp az eget kémleltem, mikor a magyar forradalom sok-sok menekültje rám emelte részben reménykedő részben vádló tekintetét a következő hetekben. Úgy éreztem, hogy minden tekintettől pár centit süllyedtem. Ma is megrázkódom, ha magyar szót hallok. Már nem süllyedek ugyan, de ha nagyon őszinte vagyok, még mindig csendes lelkiismeret furdalást érzek.”
