„A mai világ egyik legismertebb és legnagyobb tekintélynek örvendő személyisége, a Katolikus Egyház feje, őszentsége XVI. Benedek pápa a NEVELÉS kérdéseinek szentelte szokásos újévi körlevelét. Mondandója sok tekintetben felerősíti az új törvényeink üzeneteit. Fontosnak tartjuk, hogy a neveléssel bármilyen minőségben foglalkozók megismerhessék az egyházfő üzenetét, és ki-ki belátása szerint meríthessen belőle" – Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár ezekkel a szavakkal küldte el minden iskolának a pápai körlevelet [1].

Hoffmann Rózsa pápai körlevele - Index

 

Hoffmann Rózsa, mint jó katolikus, levelét megírta. És abban azt is, hogy nem „szégyelli” a pápa körlevelét, akárcsak Pál apostol a Krisztus evangéliumát. Nemcsak hallgatja egyháza tanításait, hanem tovább is adja. Van valami különleges ebben az elköteleződésben.

Ahogy figyelem a mai politikai felállást, a legmarkánsabb hangot a katolikusok képviselik. Nem a papok, hanem a „világiak”. Volt egy-egy pillanata az egyházakról szóló új törvény vitájának, amelyik nyilvánvalóvá tette, itt még a mélyben meglévő uralkodó egyháztudat bukkan újra és újra a felszínre. De nemcsak a retorika szintjén. Az elmúlt évben, amennyiben „jól csiripeltek a madarak”, ötmilliárd egyszeri és visszanemtérítendő támogatást kapott a katolikus egyház. Egyedüli egyházként ilyen jogcímen. A református egyház le szeretett volna mondani a neki juttatott támogatásról a nehéz gazdasági helyzetre hivatkozva. A kormány nem fogadta el. Nem pontosan idézem emlékezetből, de a zsinat elnöke ezt a döntést valahogy így kommentálta: hitbeli döntésre politikai válasz született. Egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ő, és egyáltalán valaki a református egyházban és a többi egyháznál tudta akkor a katolikusoknak juttatott „különleges támogatás” tényét. Ha igen, és ez visszhangtalan maradt, annál rosszabb.

Látszólag a kis egyházak méreteiknél fogva beszorított helyzetben élnek. Gondolhatnánk. De épp az új egyházi törvény elfogadása körüli rögtönzés és az a tény, hogy az elfogadás napját megelőző utolsó estéjének kései órájában változtatták meg az addig kidolgozott törvénytervezetet, mutatja, hogy miféle érdekérvényesítési képességük van némely közösségeknek.

De hol vagyunk mi, reformátusok ebben a közegben? Ez a kérdés gondolom, sokakat foglalkoztat. Nevekre szívesen hivatkozunk, de érdemben nem tapasztalható a súlyunkhoz képesti százalékos érdekérvényesítési arány. Nem tudom, hogy álszemérmesség vagy egy rosszul értelmezett etika, amely minket ebben a helyzetben tart? Vagy egyszerűen az egyháztudat más azokban, akik reformátusként a politikában forgolódnak? Ha ez utóbbi igaz, úgy nagyon nagy baj van nálunk. Az utolsó nagy államférfi, akire büszkén hivatkozunk, Tisza István, akinek olyan fontos volt egyháza, hogy a Burgban sürgette a kormányülés aznapi befejezését, mert másnap presbiteri gyűlésen kellett részt vennie Geszten. (Ha urban legend is, nem akárkire aggatnak ilyent). De könyörgöm, száz év telt el azóta!

A Hoffmann jelenség felhívja a figyelmet, hogy a magyar református öntudatot fel kellene ébreszteni, az egyháztudatot és az egyházunk iránti elkötelezettséget pedig újra gondolni. Szükségünk lenne egy olyan református középrétegre, amit egykor a cívisek, a mezővárosi kálvinizmus és a vármegyei középnemesség képviselt.

Nota bene: a pápai körlevél érdekes olvasmány, de furcsa lenne, ha valamelyik református iskolában hivatkoznának rá.

 

Hozzászólások