„Sorsszerűnek látszik, hogy amíg a háború első lövése azt az embert ölte meg, aki soha sem képviselte a magyarok érdekeit, addig az utolsó azzal az emberrel végzett, akinek egész élete a magyarok érdekeinek védelméről szólt” – hangsúlyozta. A miniszterelnök kitért arra, hogy a református Tisza Istvánt éppen a reformáció emléknapján, 1918. október 31-én gyilkolták meg.
Ha lassan is, de helyükre kerülnek dolgok. Baloldali eszmevilághoz kötődő politikusok után a jobboldalhoz köthetőek is kapnak immár nyilvánosan szobrot köztereken, nyilvános helyeken. Mint minden ebben az országban, egy szoborállítás is átpolitizált. Romsics Ignácot parafrazálva, miszerint mifelénk a politikusok rendre belefirkálnak a történelemkönyvekbe, mifelénk önjelölt, önmagukat 
függetlennek kikiáltott zsurnaliszták belekotnyeleskednek a történelmi emlékezetbe. Merthogy emlékezet nemcsak egyfajta létezik. A dolog iróniája, hogy önmagukat a pluralizmus híveinek vallók igyekeznek ragaszkodni a monolit történelemértelmezés fenntartásához.
Tisza Istvánt lehet szeretni vagy nem szeretni, de elvitatni azt tőle, hogy korának legnagyobb magyar államférfia volt, aligha. Karakteres politikus volt, éleseszű és elkötelezett. Biblikus volt, innen érthető a páli igazság életében, hogy „mi nem vagyunk a meghátrálás emberei…” Látomásos ember volt, ugyanakkor realista. Attól félt, ami bekövetkezett. Nem személyes sorsáért aggódott – vállalta, az eleve elrendelés tudatával –, hanem nemzetét féltette. Mikor a köz szolgálatába szegődött, akkor az egészet látta maga előtt: a lehetőségeket és a buktatókat. Kortársai közül az őt legesztibolondozó szintén református Ady számított legnagyobb nyíltszini ellenfelének. De míg Ady a maga prófétikusságában a kávéházi asztalok alkoholos félhomályából szórhatta igazságait, addig Tisza minden politikusi döntése mögött a számonkérhetőség felelőssége állott. Ha sorsukat nézzük, mindketten belehaltak abba a világba, amit velük együtt tűnt le. S mindketten hivatkozási pontok lettek abban a világban, amelyik ezt követte: progresszió és folyamatosság.
Van valami, ami nélkül nem érthető egyikük sem, különösen pedig Tisza István: ez a hitvallásos magatartás. Tisza nem vallásos volt csupán, hanem hitvallásos. Ő féltette egyházát legjobban a korban uralkodó liberális teológiai behatástól. Tudta, hogy a hitvallásosság feladásától nem modernizálódik az egyház, hanem elveszti tájékozódási pontját. Dunántúli Református Egyházkerület főgondnoki tisztségébe való beiktatásakor mondta: „Mi egyetemes papságnak valljuk magunkat és lelkészeink részére nem ismerünk előjogokat, és ez helyesen van, de csak akkor, ha részt kívánunk venni a papi tiszt munkáiból és kötelességeiből is.”
Vállalás és elkötelezettség, talán ezek életének legmeghatározóbb vonásai politikai, közegyházi tevékenységében.
S hogy mennyire tartotta egyházát? Egy anekdotikus történet erről.
Közös miniszteri ülésen tartózkodtak Bécsben a monarchia érintett miniszterei. Késő estébe fordult a tanácskozás és még sok megbeszélni való volt. Ferenc József javaslatot tett, hogy az ülést be kellene rekeszteni és másnap majd pihenten folytatni. Mire Tisza megszólalt:
- Lehetetlen Felség! Nekem holnap este Geszten presbiteri gyűlésen kell lennem! A reggeli gyorssal indulok haza!
Ennyit jelentett neki a presbiteri tisztség. Az ülés éjszakába nyúlóan folytatódott.
De nem ezért, hanem a politikusi és emberi teljesítményéért, a magyar liberális konzervativizmus egyik markáns figurájaként érdemli meg a szobrot. Mert nemcsak nagy alakja volt a kornak, hanem bizonyos értelemben maga volt a kor. A Tisza Pista.
Ez pedig a mi múltunk. Mindannyiunké, amihez viszonyulni kellene emberi módon, tisztelettel. Hogy lassan helyükre kerüljenek dolgok.
Hozzászólások