Haynau jobbnak látja, ha utazgatás helyett visszavonul magyarországi birtokára. Igen, magyarországira. Most már annyira „magyar”, hogy vérdíjából birtokot is vásárol magának Szatmár megyében, Nagygécen. Különös fintora ez a sorsnak.
Érdekes cikksorozatot közöl az origo portál Maderspach Károlyné Buchwald Franciskáról, akinek sorsa alakulásában nemcsak meghatározó szerepet játszik Julius Haynau, akit nyugdíjból azért hívott vissza Ferenc József, hogy Magyarországon rendet teremtsen az 1848-as forradalom után, hanem a bresciai hiénának, a véreskezű leszámolónak ugyancsak ez a megalázott asszony sorsa lesz végzete. A történetet a kortárs író, nem mellékesen alföldi kálomista Ambrus Lajos is megidézte – olvassa el, aki teheti nyelvi sziporkája okán is a regényt -, hanem az igazi fordulata mégiscsak abban a történetben van, ahogyan ennek az asszonynak – németül írt! – naplója fennmaradt és egy sajátságos fordulat kapcsán, a Pesten élő dédunoka ősök iránti tisztelete a köztudatba visszahozta. Legalábbis az érdeklődők számára.
Miért érdekes mindez? Már önmagában egy magyarul alig beszélő, mégis a magyarsággal lélekben és identitásban azonosulni tudó család története felcsigázza a kíváncsiságot. Milyen erő rejlett akkor, a 19. század közepén egy századok óta szétszakított népben, amely az ide érkezőt magához ölelte? Nem egyedi történet ez a korban. De miért nem a korabeli bécsi hatalommal azonosul egy nyelvében azonos tudat? Ma nehéz ezeket megérteni. Nemcsak a nyelvi, hanem a tudtai meghatározottság is más. Ma a nyelv részben meghatározó erő, ugyanakkor a létnek origóját az anyagiak jelölik ki.
Maderspachné sorsa, tragédiája mégiscsak visszavezet néhány alapparadigmához, amelyek megkerülhetetlenek minden korban nem csupán a hatalom és alattvaló, hanem az ember és ember kapcsolatában. Haynau, aki egy birodalom teljhatalmú képviselője, élet és halál ura egy adott időkeretben, sosem gondolta volna – mint ahogy a hasonló mentalítású emberek se gondolják soha -, hogy sorsa egy megalázott, gyengének tűnő személy lesz. Mítosszá saját gonoszsága ebben az asszonyban válik, amitől szabadulni nem tud többé. Már-már biblikus a gonoszság története, noha hiányzik belőle a görög tragédiák katarzisa.
Már a modern kort vetíti előre, ahogyan a vérdíj azoknak földjéből juttat életteret és hétköznapokat, akiket maga küldött bitófára. És bosszúból áldozatai társa szeretne lenni, mert meghasonlik korábbi megbízóival. A hóhér dilemmája. A rendszerkiszolgálók, kritikátlanok meghasonlása ez. Nem önmagukkal tudnak és akarnak szembenézni, sem áldozataik szemébe belenézni. Nem változni akarnak, hanem folyamatosan bosszút állni. A haynaui lélek sötétsége túlmutat a diktatúrák világán. Kicsinyesen ott van minden korban.
Egy asszony naplót ír fájdalmáról, megalázott sorsáról, életének jóvátehetetlen tragédiájáról. Nem akar semmi különöset, egyszerűen lejegyez egy személyes családtörténetet. És hirtelen más fénybe állítja e jelentéktelennek tűnő feljegyzés a nagy történelmet. Úgy kezd írni történelmet, hogy nem akart talán soha történelmet írni. Csak történeteket. Érzéseket rögzíteni a megélt eseményekről. És a győztesek által írt történet egyszerre más megvilágításba kerül.
Sok személyes történetet le kellene írni. Ezek segíthetnének szembesíteni a kort a maga képmutatásaival. Nem a névért, dicsőségért, a fennmaradásért kell feljegyezni családi eseményeket, személyes sorsokat, hanem magáért az igazságért. Már ha hiszünk benne, hogy az igazság mindig túléli a történéseket.
Hozzászólások