Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Magyarország újkori történetének egyik meghatározó eseménye, a nemzeti identitás egyik alapköve. Társadalmi reformjaival a polgári átalakulás megindítója, önvédelmi harcával a nemzeti mitológia részévé vált. Szerves része volt az 1848-as európai forradalmi hullámnak, azok közül viszont lényegében egyedül jutott el sikeres katonai ellenállásig.
„És te Isten, magyarok nagy
Istene
Légy népeddel, hű népeddel,
Jó népeddel légy vele!
Tedd hatalmad fiaidnak
Lelkére,
Világdöntő haragodat
Fegyvereink élére.”
Petőfi Sándor: Föl a szent háborúra (1849)
Talán az egyetlen olyan közös ünnepünk 1848 és benne március 15-e, amely legalább minket magyarokat összeköt. Nincs vita az eszméről, a nemzet felemelkedésének vágyáról. Modernizáció volt ez a javából, a nemzeti öneszmélődés kiteljesedése európai szinten a szabadságnak azzal a vágyával, amely más nemzetek fiait is a magyar ügy szolgálatába állította.
A nemzet jövője szent üggyé lett. Más országba küldött magyar katonák vágtak neki a hazaútnak kockáztatva a hadbíróságot vagy a halált. Diákok hagyták ott az iskolát és honvédnek álltak. Anyák sírva tűztek fel kokárdát vérükből szakadt fiaiknak. Lengyelek, szerbek, horvátok, bécsi polgárok, felvidéki cipszerek, szakállas zsidó rabbik, kálomista prédikátorok, szigorú katolikus papneveldék növendékei álltak a zászló alá. Hiszen egy nemzet ügyében a legszentebbet, a szabadságot vélték megtalálni mindannyian.
Egy tüzes, meggondolatlan, de mégis magasztos pillanatban feltettek mindent egy lapra. S ma már tudjuk, hogy igazuk volt. Mámorosan hittek az ügyben, esküdtek dadogva a magyarok istenére.
Pedig csak egy Isten volt. És egy Isten van. Az, aki őrködött és őrködik a történelem fölött. És azok fölött, akik hittek és még mindig hisznek a magyar jövendőben.
A magyarok Istene minden nép Istene, a mindenség Ura, aki „az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).
Petőfi Sándor:
Élet vagy halál
A Kárpátoktól le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt
hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.
Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy igy elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van,
És életed fáján pusztitanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazul, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig e fa árnyékában
Pihentek hosszu századok alatt.
Te rácz, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól, mely titeket védett,
Magyar kezében villogott a kard,
Megosztottuk tivéletek hiven, ha
A jó szerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott.
S ez most a hála!... vétkes vakmerénynyel
Reánk uszit a hűtelen király,
S mohó étvágygyal megrohantok minket,
Miként a holló a holttestre száll.
hollók vagytok ti, undok, éhes hollók,
De a magyar még nem halotti test,
Nem, istenemre, nem! s hajnalt magának
Az égre a ti véretekkel fest.
Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,
Élet-halálra ki a síkra hát,
Ne legyen béke, míg a magyar földön
A napvilág egy ellenséget lát,
Ne legyen béke, míg rossz szivetekből
A vér utolsó cseppje nem csorog..
Ha nem kellettünk nektek mint barátok,
Most mint birákat, akként lássatok.
Föl hát magyar nép e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör,
Föl egy hatalmas, egy szent háborura,
Föl az utolsó itéletre, föl!
A századok hiába birkózának
Velünk és mostan egy év ölne meg?
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában
És most e tetvek egyenek-e meg?
Föl nemzetem, föl! jussanak eszedbe
Világhóditó híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Atillától egész Rákóczyig.
Hah, milyen mult! ha csak fél akkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fult ellenség táborát!
Hozzászólások