A két csapat tizennegyedszer találkozik egymással a BL-ben, ezzel ez a leggyakoribb párharc a sorozatban.
Tegnap este játszotta a BL elődöntő párharcát a világ legnagyobb költségvetésű csapata, a Real Madrid és a bajorok régi csillaga, a Bayern München. A spanyol királyi gárda csak az utolsó tíz hónapban egy milliárd eurót költött játékosokra, a német klub költségvetése töredéke csupán ennek. Az egyik világsztár játékosokkal büszkélkedhet, a másik hazai nevelésű fiuk mellett kevésbé kapós játékosokat tud megszerezni. S mégis ez a csapat is tud sikereket elérni. Megnyerte a tegnapi elődöntőt is idegenben. Tizenegyesekkel.
Érdekes volt látni a győzelem ünneplésének pillanatait. Kitörő öröm és visszafogottság egyidejűleg volt jelen. Az első mámoros pillanatok után odaálltak az őket elkísérő és biztató, úgyis mondhatnám, mellettük mindig kitartó szurkolótábor elé és köszönetet mondtak. Jelszavakat skandáltak, az összetartozás tudatát erősítve. Nem érthetőek külső szemlélőnek, kánaániul csengenek ezek a hívó szavak, de a belső mag számára lefordítható érzelemre. Bár más és más helyzetben vagyunk, de együtt játszunk. Még akkor is, ha a pályán csak tizenegyen vannak, a valóságban sokkal többen. Ez a belső kohéziója egy közösségnek. Ezért érdemes odatartozni, mindent félretéve egy adott pillanatban csak ezért a közösségért élni, kiáltani, sírni, kétségbeesni. És az örömben osztozni.
Volt még egy pillanat, amelyben megvillant valami. A nap hősét, a tizenegyeseket kivédő kapust kitolta valamelyik csapattárs az őket ünneplő szurkolótábor elé. S ő a következő pillanatban szerényen visszasietett a sorba. Nem ünnepeltette magát, pedig megérdemelte volna. Ekkor véltem megérteni ennek a nevektől nem csillogó csapatnak az erejét és sikereinek kulcsát. Itt nem világklasszisok görgetik a labdát egyéni tehetségüket megvillantva, hanem egy csapat játszik. Tudatában vannak, hogy sikerük záloga egymásrautaltságuknak az elfogadása. Ez a csapatszellem, amelyik évek óta olyan kiegyensúlyozott teljesítményt eredményezett, hogy minden ellenfélnek, mindenkor számolnia kell velük.
Én azt hiszem, jó egy ilyen közösség tagjának lenni még akkor is, ha legtöbbször csak az érzelmi azonosulásban érezheti meg az ember a győzelem ízét. Mert erre lelkileg is nagy szükség van.
Ja, hogy el ne felejtsem: én a fociról beszéltem, de az egyházra gondoltam!
Hozzászólások