Orbán Viktor szerint 2011-ben új útra lépett az ország, Európát az alkoholhoz, a szocialistákat pedig a zátonyra futott olasz tengerjáró hajó kapitányának viselkedéséhez hasonlította a miniszterelnök. A kormányfő elismerte, hogy a válságadók kivetése nem volt élete legelegánsabb lépése, de mindenkivel együttműködne, aki segíti vagy legalább nem gátolja az ország megerősítését. Tizennegyedik alkalommal tartott évértékelő beszédet Orbán Viktor.
A hó hull emberemlékezet óta. Hol bővebben, hol szűkebben, mint az idei évben (is). Orbán Viktor tizennégy éve mond évértékelőt, mindegyik meglehetős közfigyelmet váltott ki nemcsak akkor, amikor kormányfő volt, hanem ellenzékben is.
Vagyis egy olyasvalaki megnyilvánulásáról van szó, aki nemcsak politológusoknak ad hetekre, hónapokra való elfoglaltságot (és kenyeret), hanem akinek szavai a rendszerváltás utáni politikai térben meghatározó súllyal bírnak. Lehet vele egyetérteni, avagy nem, de azt elvitatni tőle, hogy a magyar közéletet sajátságos módon képes tematizálni, nem. Ezért is megosztó személyiség, mert a karakteres emberek mindig azok. Bibliai hasonlattal élve, a langyosat kiköpi Isten. A hideg érintetlenül hagy, a forró pedig felkavarja az élet állóvizeit.
Miről is beszélt a kormányfő? Egy erősnek álmodott és nem kiszolgáltatott Magyarországról. Függetlent mondtam volna szívesebben, de ennek kísérlete a mögöttünk hagyott időben elbukott. Reálpolitikus ezt tudomásul veszi. Aki volt már döntési helyzetben, kényszerek kötözöttségében, az tudja, hogy hány álmatlan éjszaka van a konfrontáció, a következetes magatartás, netán a „hitvallásos kiállás” mögött. Tudatosan népszerűtlennek lenni, ez a mai kor igazi kihívása. És ez a demokrácia-hatékonyság deficitje. Igen, lehet együtt élni vele, és lehet ezt a társadalmi berendezkedés legfejlettebb fokának beállítani (ó, aki még emlékszik a dialektikus történelmi materializmusra!), de a nagy strukturális átalakítások épp azon buknak el, hogy csoportérdekek sérülnek. Ki ássa meg hát saját sírját? Ez a demokrácia csapdája amennyiben nincs valakiben az elhivatottság, hogy akár „bukása” árán is átviszi a közjót a csoportérdekeken. A mai felállásban, aki változtatni akar, bele kell halnia. Legalábbis kockáztatni a bukást, feltéve mindent egy lapra. Nincs alternatíva.
Tudom, hogy ez nem reálpolitika, hanem krisztusi radikalizmus. Sokaknak bolondság, de tetszett Istennek, hogy a világ bolondsága által üdvözítse a hívőket. Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy összekeverem a politikát és a hitet, sietnék leszögezni, hogy én csak egy magatartásról beszélek, amelyik jelen van az élet minden területén a világban: gazdaságban, kultúrában, politikában, és a hitben.
A radikális döntéseket meghozó és ennek következményeit vállaló ember nem tévedhetetlen. De esélye van arra (s talán egy közösségnek is), hogy kitörjön a fatalizmusból, hogy elhiggye, többre képes, mint amire mások kiszemelték.
Ma a magyar társadalom kérdése éppen az, hogy felül tud-e emelkedni azon a meghatározottságon – beszorítottságon -, amelynek szellemi gyökereit kiszaggatták, amelyből kitépték történelmi emlékezetét és újra tudja-e építeni önmagát úgy, hogy Európában sérült nemzettudat nélkül otthon lehessen?
A kormányfő évértékelése alkalmat ad arra, hogy politikai meggyőződéstől függetlenül elkezdjünk gondolkozni ezen. Sőt ennél többre, hogy végre döntsünk, és a döntésünkhöz tartsunk is magunkat.
Miként az idő, ha tél van, hull a hó. S mégis sokaknak ez milyen meglepetés.