Szkeptikusak a történészek a napokban beharangozott Nemzeti Emlékezet Bizottságával kapcsolatban. Az ügynöklisták feltárását jelenleg ugyanis a személyiségi jogra vonatkozó törvények is akadályozzák, de ezek módosításáról egyelőre nincs szó.
Bár nem ezekkel a szavakkal, de a régi falusi világban úgy tartották, hogy amelyik kutya nem tudja kiöklendezni, ami bántja a gyomrát, bele fog dögleni. Hasonló módon vagyunk mi is a múlt feldolgozásával, megülte a gyomrot, az egész társadalomét immár azon a szinten, amelyen ha bele nem is pusztul, de szenved, szenved és szenved, ki tudja meddig. Esélytelenné váltunk egy nemzedéknyi időre a múlttal való szembenézésre?
Úgy tűnik. Pedig voltak illúziók, s ebből fakadóan magyarázatok is. A rendszerváltás, némelyek szerint módszerváltás utáni kormány naivsága, az ezt követő baloldali-liberális kormány érdekeltsége és személyes érintettsége, azóta is tili-toli az ügy sorsa. Kétségtelen, hogy hatalmas várakozás előzte meg a mostani kormány tevékenységét ezen a téren ugyanis létezett/létezik egy valós remény a múlttal való szembenézéssel kapcsolatban. A társadalmi igény még mindig erős. A politikai akarat pedig gyenge.
Nos, itt van valahol a kutya elásva. Talán az egész ügy ott futott vak vágányra, hogy teljesen a politika ölelésében maradt. Az pedig érdekei szerint használta ezt instrumentumként, azaz jegelte. És épp ez a mostani hozzáállás gerjeszti azokat a véleményeket, hogy mindenki érintett az ügyben politikai oldaltól függetlenül, ezért van rejtegetni való.
Ugyanakkor be kellene már látni, hogy egy olyan problémahalmazt görget maga előtt a társadalom, amelyet nem tud átlépni, s amellyel előbb vagy utóbb szembe kell majd nézni. Volt egy kísérlet, ahogyan Horn Gyula híres mondásában fogalmazott, miután a független bíróság megállapította, hogy pufajkás volt ennek a kérdésnek a társadalmi megmérésére: „na és?” Vagyis, mi a különös abban, hogy valaki kiszolgált így vagy amúgy egy totalitárius rendszert? Hát nem volt mindenki része akkor annak? „Szem a láncban”, ahogy Illyés Gyula fogalmazta meg az Egy mondat a zsarnokságról-ban. Nem, nem volt mindenki szem a láncban, legfeljebb izzították tűzre vetve, hogy azzá tegyék. Ma már világosabban látunk. Adatok, nevek, kínzások, szenvedések, megtöretések ismertek. És hűséges helytállások kényszerben vagy száműzetésben.
Azt hiszem itt egy teológiai problémával áll szembe a társadalom, amelyről nem akar tudomást venni: a bűnnel. A romlás, az Istentől elszakítottság valódi természetével. Az első ember bujdosásának korát éljük, aki hallja Isten szavát a hűvös alkonyatban: Ádám, hol vagy? Heinrich Böll valami hasonlót boncolgat azonos című regényében a háború pokla után. De ő és kortársai legalább keresték az Istentől elidegenedés miértjét. Az ember emberségének hiányát. Az elveszett istenképűséget.
Mindenki próbált valamilyen megoldást találni erre a közel sem könnyű kérdésre, torzat, töredékeset, de mindenképpen jobbat a semmittevésnél Németországtól, Csehországon át Romániáig. Csak nálunk nem.
És csodálkozunk, hogy nincs hitele a közéletben semminek sem. És azon is, hogy meggyengült a szó. Hamis békességen vett szabadságunk van. A hamisság pedig előbb vagy utóbb, de benyújtja a számlát.
Én szomorú vagyok, hogy ebben az egyházak, s benne a miénk sem tudott előtte járni a társadalomnak. Vagy nem hitt a bűnbocsánat erejében, vagy nem volt igénye rá. Ennél már csak egyetlen rosszabb van: ereje nem volt hozzá. Ez tényleg a gyengeség jele.
Hogy is van arról a kutyáról a mondás?
Hozzászólások