Nem mindegy, hogy milyen mintát adunk.
Nem mindegy, milyen értéket közvetítünk.
Új köztársasági elnöke van Magyarországnak. Öröm is lehetne ez a hír minden magyarnak, hiszen egy olyan közjogi méltóságról van szó, aki a nemzet egységét testesíti meg. De hogy mégsem lett azzá, túlmutat a tisztségen, visszahúz a magyar politikai élet mocsarába, a pártos megfeneklésekbe. Minden az előre beharangozottak szerint történt, a politikai pártok következetesek voltak önmagukhoz, – bárcsak mindig ilyenek lennének minden ügyben, különösen választási ígéreteik betartásában! – és megóvták a lelki tipródástól saját szimpatizánsaikat, a politológusokat pedig attól, hogy körmeiket tövig rágják az izgalomtól.Nincs új a lap alatt, üzeni Rejtő Jenő alvilági kártyabarlangjának feliratán át, hacsak annyi nem, hogy a legmélyebb bugyorban is megmarad valami a humánumból. Ha már maga az ember el is vesztette, de egy másikban, akinek van még esélye nem lesüllyedni, visszaköszön egy régi, tisztességes, polgári világ utáni vágy. Ott, az alvilágban, érzelmileg még végigjátszható egy olyan életérzés, amely nemcsak volt, hanem lennie is kell(ene). Mert a világ mégis csak attól működik, hogy az érzelmi perifériáról beálmodhatja magát az ember a tisztesség kellős közepébe. Ott, ahol nem üresek az olyan szavak, hogy önvizsgálat, egység, harmónia, tisztelet, érték.
Az új köztársasági elnök ellépett a politika sorfalától. Vannak, akiknek nem eléggé, s lesznek talán, akiknek túlságosan. Ellépett csendes eleganciával egy olyan értékrend felé, ahol az említett szavak nem kavartak mélységes érzéseket. De kellett volna? Elindultak igények, hogy mit kellene megtennie, milyen törvényeket megvizsgáltatni, visszadobni a hitelességet helyreállítandó. De nem épp ezzel adná fel jogkörének lényegét, az önállóságát?
Lehet, hogy én látom rosszul, de az az érzésem, hogy a politika a legitimitást mindenkori befolyásolási lehetőségeivel arányban ismeri el vagy kérdőjelezi meg.
Minden megnyilvánulással szemben állítom, hogy ma Magyarországnak lett köztársasági elnöke. A magyar népnek, mindannyiunknak, akik egyet érthetünk a megválasztott személlyel vagy nem, elfogadhatjuk vagy vitathatjuk politikai hátterét, értékrendjét. De mégiscsak az ország egységét megtestesítő szerepkör került betöltésre. Nem elválasztható az ember és a tisztség. A méltóság és a hitelesség. Láttuk ezt a közelmúltban. De a distinkció épp abban van, amikor az ember bölcs belátni, hogy hol van, amikor az ember hitelesíti a tisztséget, és mikor van, a tisztség fölötte van minden emberinek. A választás napja, pillanata, a köztársasági elnökről, mint méltóságról szól. A tekintélyről. Tudom, hogy nem divatos ma a szó. Pedig ennek lényege éppen az, hogy megkönnyíti a különbségtételt. Az igazság nem objektivitás kérdése, hamis illúziója ez a nyugati gondolkodásnak, hanem meg tud-e békülni azzal, ami rajta kívülállóként is létezik. Netán, ami fölötte van.
„Nem mindegy, hogy milyen mintát adunk” – mondta az új köztársasági elnök. Hirtelen előtérbe került életrajzából megtudjuk: kétkezi munkából élő szülők gyermeke, aki szorgalmával jut el az önálló egzisztencia megteremtéséig. Egyik legrégebbi politikusa az újkori demokráciánknak, aki huszonhét éve él házasságban, négy gyereket nevelnek feleségével. Az első fele lehetne mese is, a szegénylegény, aki elindul megkeresni szerencséjét, a második színtiszta konzervativizmus: a családmodell mellett az értékvilága, amelyek ilyen fogalmakban öltöttek testet az első beszédében, mint: önvizsgálat, tisztelet, jogállamiság, segítségnyújtás, történelem nagyjai.
Semmi kivetnivalót nem látok abban, hogy lesz egy konzervatív értékrendű államelnökünk. Mi több, bizalmat előlegezek egyikeként azoknak, akik kívül állnak a politikán. S talán velem sokan ebben az országban, mert a köztársasági elnök sikere mindannyiunké. (Miként kudarca is az volt.)
Kép forrása:mno
Hozzászólások