Magyarország sohasem volt keresztény állam, nem is lesz.
Nálunk a nagy ünnepek mindig nagy indulatokat korbácsolnak fel. Mert az ünnepet sosem sikerül önmagában megragadni. Mindig rátapad valami. Érzelem. Politikai meggyőződés. Düh. Kritikátlanság.
Az ünnepből kimarad a transzcendens. Az, ami közösségbe vonzhatna, egyesíthetne. Az, ami kiemelhetné azt a napot a kötelezvények zárványából. Nem kellene mindenkinek ugyanúgy, de lehetne ugyanazt ünnepelni. Az ünnep ugyanis nem kizár, hanem egyesít.
Augusztus 20-a a keresztyén/keresztény államalapítás ünnepe. Nem egy személy köré fonódik a történet, hanem az Isten ama nagyszerű döntésének valóra válásához, amelyben méltónak tartott egy népet, a magyart megmaradni a testvértelenségben itt a Kárpát-medencében. István király örökségében minden magyar benne van: reformátusok, katolikusok, evangélikusok, és mindazok, akik valamiképpen részesévé lettek a nemzet történelmének. Más kérdés az, hogy hogyan éltek ezzel az örökséggel. István király mítosszá lett, mert azzá lehetett. De ebből kérem a részem őseim jussán magamnak, gyermekeimnek, hiszen ha az örökség nyomdokain lépkednénk visszafelé, lehet, hogy sok nyakas kálvinista, s köztük jómagam is közelebb jutnánk a gyökerekhez, mint azok, akik ma kizárólagosságot jelentenek be a történelmi emlékezetre. Éppen ezért nem vagyok hajlandó „csak” elvetni egy örökséget, mert annak értelmezési fősodrából kifelejtenének. Mert azok a tartópillérek, amelyek a keresztyén/keresztény államalapításkor létrejöttek máig meghatározó részei történelmünknek. Kiállták az idő próbáját. Például a településszerkezet, amely ráépült egy transzcendens központra. A modern építészet épp erről felejtkezett meg. Míg az előbbi közösséget tudott építeni, önkormányzatiságot kialakítani, olyan belső szervezettséget, amely a biztonságot jelentett az együttélésben, önellátást, s egyben gazdasági függetlenséget, addig a modern kor tervezett konglomerátumai mind a külső beszállításokra lettek ráépítve és nélkülözik a közösség kialakulásának, sőt megerősödésének lehetőségeit. A modern közösségi terek az atomizálódás helyszínei.
De ott van a vármegye rendszer, amely ezer éven át –néha ugyan retrográd módon, de – betöltötte szerepét. A huszadik század totalitarizmusa, határmódosítások sem tudták megsemmisíteni. És a legnehezebb időkben hordozta azt az önkormányzatiságot, amely néha a valós, máskor a látszat végrehajtásokban engedte továbbélni a központi hatalomtól elrugaszkodni képes helyi önszerveződéseket.
Ezekkel nem számolni történelmietlenség. Ez a magyar államiság. Ez István király és műve. De maradhatott volna-e mindez Isten nélkül? Ha igen, akkor Istenen kívül került a magyar történelem, ha nem akkor mégiscsak benne lenne ez Isten „tudásában”. Abban a szeretetben, amelyben sikerült újrafogalmazni a történéseket Isten jelenlétében. Ennek legszebb példái épp a reformáció irodalmában lelhetők fel. A miért kérdésekre Istenben keresték a választ. S ebben keresztyén/keresztény volt Magyarország. Az a szellemi, lelki magyarság, amely a szellem legjobbjaival az örökkévaló akaratban próbálta megtalálni a mindenkori érvényes választ az élet kihívásaira.
Mindaddig, amíg ez az igény újra feltámad, lesz keresztyén/keresztény Magyarország. Nem biztos, hogy megtér mindenki, de a keresztyénséget az az igény jelzi, amely késztetést érez, hogy hirdesse a megtérés evangéliumát a nemzet, sőt a föld végső határáig. Míg Krisztus eme parancsának belső késztetése embereket mozgat, addig nem elveszett sem az evangélium, sem a keresztyénség ügye. A keresztyén/keresztény Magyarországé sem.
Hozzászólások