Péntek reggeltől a fővárosi Hadtörténeti Intézet és Múzeum épületére egy 200 méter hosszú és egy méter széles molinót feszítenek ki, amelyre az áldozatok névsorát nyomtatták. A 150 négyzetméteres felületen több mint 62 ezer név szerepel. A múzeumnál minden hozzátartozó, rokon, családtag vagy emlékező gyertyát gyújthat, leróhatja kegyeletét a hősök emléke előtt
A doni katasztrófa áldozataira és Becsák Laci bácsira emlékezve
A nyolcvanas évek első fele Erdélyének légkörében valahogy körbefutott a környékünkön néhány faluban, hogy teológiára készülődnék. Valami néma szolidaritás formálódott a szándék körül. Egy ilyen napon szólított meg Rózsa Lajos tanár úr Makfalván, hogy olvastam-e a Requiem egy hadseregért Nemeskürty könyvet? Nem, vallottam be a gimnazista őszinteségével. No, mondta, odaadom neked, de senki meg ne tudja, hogy tőlem kaptad. Olvasd el, megéri. Ekkor találkoztam először a 2. magyar hadsereg tragédiájával.
Másodszor már az élő emlékezésben, tatai szolgálatom idején. A lakás ablaka előtt sokszor ment egy ősz tincseit hátrasimító és mégis sajátos járású öreg presbiter, Becsák Laci bácsi. Mintha mindig díszlépésben járna, futott át néha rajtam. Szavai érdekesen pattogtak érces baritonján. Aztán valahogy közel kerültünk egymáshoz. Én sem tudom, hogyan. Meghívott egy családlátogatásra. A terített asztal mellett mesélt az életéről. A mesélésben elérkezett katonaéveihez, és akkor ez a kemény ember hangosan felzokogott, mint egy gyermek. Könnyei záporként hullottak előttem, a huszonéves lelkész előtt. Egyetlen kérdés tört át a zokogáson:
- Nagytiszteletű úr, vajon megbocsájt-e nekem Isten?
- Miért Laci bácsi?
- Mert én megszegtem a neki tett esküt!
Kérdően néztem rá.
- Én kint voltam a Donnál a 2. magyar hadsereggel. A pokolban, nagytiszteletű úr. Heteken át álltunk a negyven fokos hidegben, aztán megindultak az oroszok január közepén. Egy ideig próbáltunk ellenállni, esélytelenül, aztán elkezdődött a visszavonulás. Fejetlenség volt. Összevisszaság. Nappal füst, éjjel tűz, mint a Bibliában. Láttunk magunk mögött a Sztalin-orgonák lángjait. Ott sokan megtanultak imádkozni. Jöttünk már hazafelé. Az is valami fajta vigasztalás volt, de megállás nem. Aki megállt, az meghalt. Legjobb bajtársaim, akikkel együtt búcsúztattak ’42-ben a Keleti-pályaudvaron, kihulltak mellőlem. Sírtam és imádkoztam. Körülöttünk halottak: emberek, állatok. Magyarok az orosz hómezőn. Leszedtük a halottakról a pokrócot. Az oroszok csak lőttek és lőttek. Én akkor egy fogadalmat tettem Istennek: Uram, ha te kiviszel ebből a pokolból és élve hazajutok, én minden vasárnap a templomban leszek!
Messze nézett vöröses könnyes szemhéja alól és hátrasimította hófehér haját:
- Isten hazahozott. Épségben. Nem nyomorultan, mint sok bajtársamat. Én sokáig jártam templomba fogadalmam szerint, a legkeményebb ’50-es években is.
Szünetet tartott:
- Aztán elmaradtam egy vasárnap valami miatt. Lelkiismereti furdalásom volt. Aztán megint elmaradtam. Akkor is megmagyaráztam magamnak. Később többször is. Hosszabb időre. Mostanában, ahogy elszámolok az életemmel, sokszor eszembe jut: Isten megadta, amit tőle kértem, kihozott a pokolból, mert az tényleg pokol volt. Csak az tudja, aki ott volt. Én pedig nem tartottam meg a neki tett fogadásomat. Vajon megbocsájtja-e ezt?
Ültünk a konyhaasztalnál. Valami teológiai igazságfélét motyogtam: igen, bizonyára, Istennek nagy az irgalma. S közben éreztem, hogy ennél többet, valami nagyon érvényeset kellene mondani. Egy ember lelkipásztora jelenlétében letette élete egyik legnagyobb kérdését Isten elé. Valamit, amivel évtizedek óta küszködik. Elvesztett fiatalságát, elesett bajtársait, talán soha meg nem értett kínjait, belső vívódását. El nem mondott történeteit. Tévedéseit.
A Nagykert utcai konyhaasztalnál elém hullott a 20. század egyik legnagyobb, évtizedekig elhallgatott magyar vesztesége. Az évtizedeken át fel nem dolgozott közösségi fájdalom egy nagyon személyes darabja. Az, ami úgy vonult be a történelembe: a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája.
Hozzászólások