Isten közel van, szeretetét nem lehet száműzni, likvidálni a világból, dicsősége legyőzhetetlen és mindenkié lehet. A feltámadást megélő, hirdető egyház ezt az örvendező közösséget, a legyőzetett félelmet, a megtapasztalt győzelmet jelenti.
Nincs semmi véletlenül. A tavasz késlekedése se. A hó és azt követő káosz, a hideg, a remegés, az elégedetlenség, bankcsőd, euró árfolyamzuhanás, semmi, de semmi nem véletlen. Az sem, hogy átléptük a nappalok és éjszakák egyenlőségének határát, a fény pedig egyre inkább árad szét.
Nagyhét van. Húsvét nagyhete, bár ezek a napok inkább a karácsonyi készülődés hangulatát idézik. Hó, vihar, csúszós utak. Az esti, bűnbánati alkalmak mégis harminc-negyven embert vonzanak. Isten a nem szokott idővel az Idő szokatlanságára készít, a megváltás titkának megértéséhez visz közelebb. És megszólal az Ige: „Eszetekbe juttatom atyámfiai az evangéliumot” (1 Kor.15,1)…„az Írások szerint”. Az idő fordulóján megszólaló Ige kétezer évet lép előre és ugyanannyit vissza, hogy megérintse a ma szabadulásra vágyó emberét ugyanúgy, ahogyan az egyiptomi készülődésben toporgót (2 Móz. 12, 1-11), s felemelkedjen a múlandóból az örökkévalóba. Készíttetik az áldozat, amely közösséget formál, „hogyha a háznép kevés a bárányhoz, akkor a házával közel való szomszédjával együtt vegyen a lelkek száma szerint (2 Móz.12,4). Nagycsütörtök estéjén ez az emlékezés újfajta közösséget kovácsol. Azt, amelyik immár az időknek végezetéig emlékezik a világ bűnéért való megáldoztatásra. Hogy valaki vette a kenyeret és megtörte. Aztán másnap felvette a keresztet is. S még mindig nem értették. Nemhogy nem értették, nem is vállaltak közösséget vele. Mert a félelem erősebb volt, mint az összetartozás. Azonosultak a rettegéssel, mert még nem tudták – pedig mondta nekik a Mester! -, nos, még nem tudták, hogy Nélküle sehogyan se megy. Hiányában meggyávul az élet. Föléjük nő a világ minden félelmével. Nincs borzalmasabb, mint sohasem érezni a győzelem ízét! Csak a vesztesekhez tartozni, időlegesen is a borzalom maga. De a visszafordíthatatlannal szembesülni?
Ott, akkor Nagycsütörtökön mégiscsak felsejlett keveseknek az igazság. A veszteség rettenete. Az imádkozásban való kitartás lehetetlensége. Mikor a test se volt kész, a lélek pedig végképp erőtlen még a közösségvállalásra is. Virrasztani a szenvedővel. A halálra készülővel, sem Péter, sem Jakab, sem János, de senki azóta sem tudta vállalni a közösséget. Ezért hengerítette el valaki a követ négy nappal később, hogy az, Akivel nem vállaltak közösséget a hajszolt, kifáradt, lestrapált, kiégett tanítványok, visszajöjjön és ő vállaljon közösséget újra. Beállt Isten a világtörténelem lehetetlenségébe Fia erőtlensége által, hogy ne lehessen sosem likvidálni az Ő szeretetét.
Eszetekbe juttatom testvéreim ezt az evangéliumot!
Országok helyzete bizonytalanodik el, bankok araszolnak a csőd felé, egy földrész kínlódja éveinek könnyelműségét, több nemzedék él bizonytalanságban, emberek százezrei indultak világok vándoraiul. Ezeken az estéken mégis megcsendesül a lélek ott, ahol a hagyománynak teret szentelnek. Hagyomány alatt nem a rítusok ismétlését értem csupán, hanem Hamvassal szólva: „A hagyomány az ember és a transzcendens világ között lévő kapcsolat folytonosságának fenntartása, az emberiség isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak, mint az emberi sors egyetlen feladatának megőrzése” (Scientia sacra).
Mi is ez a feladat? Végig menni az úton.
Jézus-követés.
Sorsvállalás.
Részesülés a halálban és a feltámadásban.
Hozzászólások