Virágh Eszter közlése szerint a 2011-es népszámlálás alapján 260 ezerrel csökkent tíz év alatt Magyarország lakossága. Ez a szám még nagyobb lett volna, ha mintegy 120 ezeren nem vándorolnak be, ami valamennyire mérsékelte a népességcsökkenést.
Minden népszámlálás szembesülés. Vagy az egész társadalom számára, ami nem igazán szokott tudatosulni, vagy egy csoport számára, legyen az etnikai vagy vallási, amely csoport aztán ilyen vagy olyan következtetést von le önmaga számára, miként a hozzá viszonyulók érintettségükben ugyanezt teszik. Érdemes lenne visszaidézni egy-egy ütős címet a népszámlálási eredmények kommunikálásában, ahol a címből már nyilvánvalóvá válik a szándék. De ez a felületes olvasó számára teljesen félrevezető (ld. Index cikkének címe). Mi tudunk meg a legutóbbi népszámlálás adataiból?
A teljesség igénye nélkül a következőket:
- fogy a magyar lakosság
- kevesebb a házasságban élők száma
- kevesebb a gyerek, s közöttük azok, akik házassági kapcsolatból születtek
- több a nő, mint a férfi
- több idős van, mint fiatal
- nőtt a nemzetiségi hovatartozást felvállalók aránya
- kevesebb lett az önmagukat vallásos meggyőződésűekhez sorolók száma.
Ez utóbbi kérdés, ami igazán izgatja az egyházakat, sőt azoknak ellenségeit. Egyfelől mert az egyházak számszerű veszteségeik megjelenésében társadalmi presztízsüket féltik, amennyiben nem lesznek a társadalom úgymond névleges többsége, mi legitimálja a társadalmi, közéleti kérdésekben való megnyilvánulásuk hitelességét? Másfelől pedig épp a veszteségen dörzsölik markukat az egyházat utálók, ateisták vagy teisták, de mint fogalmaznak, „az intézményt” elvetők, hogy íme, nyilvánvalóvá vált, mennyien éreznek és gondolkoznak úgy, mint mi. Legitim az életérzés. Az egyházaknak, kuss!
A társadalom helyzete
A magyar társadalom rossz mentális és morális állapotban van. Felszámolódtak a társadalmi integrálódásnak azok a keretei és lehetőségei, amelyek a többségnek a biztonság érzését adhatnák. Kopátsy Sándor mélyebbre is ment az okok kutatásában Lengyel Lászlónak és Hankiss Elemérnek írt leveleiben. Itt évszázados hagyománnyal állunk szemben, amelynek karakteres meghatározottsága nemcsak a nemzeti szuverenitás elvesztésében, hanem egy az Észak-európai, másként fogalmazva a protestáns moráltól való eltávolodásban érhető tetten. Vatai László írt egy hatalmas tanulmányt erről a magyar sors-jelenségről, amely még a református gondolkodásunkban sem köszön vissza (in: Átszínezett térkép, Mikes International, 2005). A magyar társadalom mára elveszítette azokat a pilléreit (parasztság, szervezett munkásság, küldetéstudatos értelmiségi), amelyek számbeli gyarapodásban és szellemi tájékozódásban az origót kijelölték. Kétségtelen, hogy a 20. századi talajvesztettség mostanra érezteti leginkább hatását. Az anyagi egzisztenciában való kiszolgáltatottság találkozott a felelősséget vállalni nem tudás vagy akarás esetlenségével. A szolgáltatás a munka területét érinti, tehát a szolgáltató szektor nem a munkában megtermelt javak fölöslegének felvevője, hanem a munkaerő piaca ment át a szolgáltatás kényszerébe. A munkának kell megtalálni az embert egy olyan ponton, amely a szociális jogállam moráljával nehezen egyeztethető össze, már amennyiben az igények ez utóbbi szintjén megrekednek.
Hamis értékrend csúszott össze egy hamis várakozással, sarkosan fogalmazva, a szolga/kiszolgált mentalitás biztonságérzete a kockázatvállalásos szabadsággal. Kétségtelen, hogy legtöbben áldozatok a társadalomban, de nemcsak itt nálunk, hanem az egész Dél-európai térségben, amelynek gazdaságai ilyen vagy olyan módon ugyancsak hordozzák az uniformizált jólét nyűgét. Mert nyilvánvalóvá vált, hogy a fogyasztói társadalom és az ehhez kapcsolódó végtelen fejlődés közgazdasági tétele illúzió.
Az egyház helyzete
Az egyházak évszázados struktúrákban működnek. És ezek jól teljesítettek hosszú időn át, hiszen a társadalom jó részének igényét nemcsak kielégítették, hanem le is fedték. Ugyanakkor a modernkori népmozgásokkal nem tud már lépést tartani. Természetes ez, hiszen a beágyazódás egy közösségbe nem két-három évnek a feladata és lehetősége, amely alatt sokan már odébb is álltak nemcsak egy országgal, hanem egy egész kontinenssel. Bizonyos értelemben az egyház maga is áldozata a társadalmi változásoknak, mégpedig azért, mert az öröklött struktúrái nem igazán kedveznek a változások kényszerének. Egyetemessége nem megfogható annyira, hogy bárhol ugyanúgy képes lenne integrálódni egy egyén vagy család egy új környezetben. Pedig külsőleg ugyanazokkal a formákkal találkozik (jobb esetben), de személyi kötődések, tárgyak vagy egyszerűen a „hely szelleme” annyira meghatározóak, hogy az integrálódás helyett sokszor a kimaradást választják sokan. A reformátusoknál amúgy is létezik egy helyhezkötöttségi-tudat, ami legkarakteresebben abban a gondolatban ölt testet, hogy „a mi templomunk a legszebb”. Személyes kötöttségek nélkül pedig nincs lelki kötöttség. Pál apostol is járta Kis-Ázsia és Európa déli részeit, de a gyülekezetek karaktereit a hely szelleme alakította. Nem véletlen, hogy más és más arcot öltött később a keresztyénség a világ különböző pontjain. Hogy nálunk egy nyelvi közösségen belül is sokszor felerősödik ez a helyi jellegzetesség, nagyvárosi gyülekezetben gyakran kitapintható. Szabdalt történelmünk óhatatlanul visszajön a mába.
A közösségi szerveződések történelmi tapasztalatai sokakat távol tartanak a vállalás igényétől. Ez a legutóbbi fél évszázad öröksége. A valahova tartozás belső igénye kevesekben van meg, az individualizmus ezért is tudott annyira elhatalmasodni. A gyülekezet sem koherens közösség, nincs meg sokszor az önmagával, mint közösséggel szembeni igény sem. Ma egy liturgiai vagy másfajta reformot átvinni egy egyházi közösségen fél kudarccal kecsegtet. Vannak erre példák a közelmúltból.
Társadalom és egyház
Az egyház leképezi a társadalmat, ugyanakkor nem tudja „megsózni” azt. Ez a legutóbbi népszámlálás egyik tanulsága. Átveszi a társadalom igényét, részben igyekszik azt kielégíteni a szociális munka, segélyezés, oktatás területén, de kevésbé hatékony a társadalom lelki alakításában. A részletesebb adatok talán árnyalni fogják ezt a képet. Hogy például a született gyermekek hány százaléka született több gyermekes családban? Érdekes lenne azt is tudni, hogy az egyházhoz tartozóknál gyakoribb-e a gyermekvállalás? A számok azt üzenik, hogy szignifikánsan nem válik el a társadalom vallásos és nem vallásos része. A számok lefelé alakulása kétségtelenül tisztulás az egyházak szempontjából. Megnéztem egy nyugati nagyváros, Szombathely statisztikai jellegzetességének egyetlen, de pontosan mérhető adatát a két utóbbi népszámlálás vonatkozásban: 2001 és 2003 között 408 személy fizetett egyházfenntartói járulékot. Azért a három éves lebegtetés, mert előfordul, hogy egyik évről a másikra valamilyen okból egyeseknél ez elmaradt. Ugyanez tíz évvel később, 2011 és 2013 között 479 fő, miközben (!) a két népszámlálási adat között közel 700 fő a csökkenés, 2232-ről 1567-re (ez utóbbi adat emlékezetből való, időközben eltűnt a KSH oldaláról, pedig Nagycsütörtökön még ott volt). Nevezett időszakban közel 300 százalékkal emelkedett az egyházfenntartói járulék mértéke, ezt meghaladóan a perselypénz. A temetések arányai jól mutatják az egyházhoz valóságosan tartozók és az egyházat, mint szolgáltatást nyújtó intézményt megkeresők arányát. Erre a tényre az 1967-es egyházi törvény szellemében adunk választ.
Még egy aspektusát villantsuk fel ennek a népszámlálásnak, amelyik sokat elárul az egyházi munkamegosztás hátteréről. Miközben egzisztenciális kérdések feszítik a gyülekezeteket, a lelkészek húsz százaléka gondozza a hívek többségét. Kétségtelen, hogy ez új stratégiát igényelne, amelynek felismerése talán már megtörtént. De tovább kellene lépni.
Mert itt van egy önmaga által vallott, hitbeli hovatartozást nem nyilvánító tömeg, amely megmásfélszereződött tíz év alatt. Ők és a vallásosságot tagadók Isten missziós terepe. Miként azok is, akik még vallottak egyházi hovatartozásukról, de nincsenek a gyülekezetekben.
Fogy a magyar.
De jó lenne hallani gyakran, hogy a keresztyén református családokban három-négy gyermek születik! Ez nemcsak az áldást jelezné, hanem az áldozatvállalás készségét, amelyre nagyon nagy szüksége van a magyar társadalomnak
.
Hozzászólások