Dalotti Tibor táncművész, a rendezvény egyik kezdeményezője a sajtótájékoztatón azt mondta: hét műfaj kiváló képviselőit kérték fel, hogy a budapesti eseményen mutassák be a tánc sokféleségét, így megismerhető lesz a néptánc, a balett, a kortárs tánc, az argentin tangó, a rock and roll, a modern néptánc és a társastánc stílusa. A táncosok igyekeznek majd a közönséget is bevonni az előadásokba - jegyezte meg. Bánhidi Petra argentintangó-világbajnok azt mondta, a tánc az a művészeti ág, amelyben a legkönnyebben lehet ismerkedni.
Hogy ugyé, ez a kormány, hogy ugyé, hogy már megint belé akar szóni az izébe. Hogy ugyé táncoljon vagy ne a magyar. Tangót-é vagy csárdást. Vagy keringőt. De abból az angolot-é vagy az osztrákot, ami magyar is lenne. Olyan kálmánimrés. Vagy szöktetősebb, hogy szép város, Kolozsvár, mer’ én ott lakok a Szamosnál, a szőke Szamosnál, angyalkám, gyere már! Meg hogy, lent a délibábos Hortobágyon. Avagy, Párizsban szép a nyár. És Londonban, sej-haj, vannak nagy házak és minden házon ablakok. Itthon meg, tudja a Statisztikai Hivatal. De az nem ír nótát. Meg tangót se harmonikáztat hegedűkísérettel a nagyközönség azon részének, mely nem tud a nagy rohanásban társat találni.
Ez nagy igazság amúgy, hogy nincsenek találkozási helyek. Pedig folytonosan egymásnak futnak az emberek, de aztán egymás mellett el is. S akkor csodálkoznak, hogy nincs romantika. Ugye, mert nincsenek nálunk olyan nagy puszták, mint Amerikában vagy Argentínában. Cowboyok meg sombrerós gauchók sem. Hogy a szegény városi leányzó vagy megfeneklődött aszfalt-csibész kimenne gyomlálni a búza közül a töviset, vagy összegyűjteni téli tüzelőnek a tehénlepényt.
Hej pedig, mikor úgy megindult anno a nóta, finomítva a hegedűn a prímás aztot, hogy a malomnak nincsen köve, mégis lisztet jár, mégis lisztet jár, tiszta posztmodern érzés költözött a lábakba, amelyek úgy selymesen léptek kettőt ide, kettőt oda, de az inkább imitáció vót, annak is az a fajtája, amelyikben a derékhajlítással ki lehetett váltani a láb iszkirálódását, mert annak teljesítményét későbbre kellett halasztani. A legényesre, amaz magyar virtustáncra, amelyet csak kevés népnél találunk meg kakaskodóbban, mikor is az ifjoncok, legényecskék, vagy pödrött bajszú koslatók a döngölt vagy hajópadlót erősen próbára téve akarták a porban fürdő izzadtságban eladni magukat a szebbik nemnek, amelyik ekkortájt még igényt tartott a bókra. De ugye, jött a nagy azonosulás a riszálom így is úgyis világmelódiákra, visszamenőleges hatállyal, ahol erősen megriszálták az al- és középtagokat abban a tekintetben, miszerint egymással kapcsolata alig vala az egyedeknek. Ugye, ezen nóták, melyek magyar fődön gyökerezetek vóna erősen negligáltattak parasztos mivoltuk miatt, meg utána grófi huncutság vala minden Dankó Pista megkísértés, mely érvényét vesztette a régi világ elmúlásával. Csakhogy ezen nóta alkalmak nem ennen magukban állottak évszázadokon át, hanem szerves összefüggésekben az ünnepekkel, fájdalommal, szabadságvággyal, szülőfölddel, szerelemmel, édesanyával, válással, katonasággal, vagy éppen a halállal. Vagyis az élet fontos eseményeivel. Ez az egész veszett el. S ezzel a rész is, amely ma újra vágyódik a teljesség iránt.
Igazi értékes fiatalok, egyetemi diplomával, kiváló anyagi és családi háttérrel állnak üsmeretségi körömben is a magány mezsgyéjén, néha a változhatatlanság kétségbeeső és belenyugvó keverékével, ahol az életnek nemhogy virtussága, hanem az alapértékei sem tétetnek próbára. A szabadságban elmagányosodott ember riad egy pillanatban. Az áldozat. Vagy korszellem? A körülmények rabja, aki szabadságvágyában a magány teljesítményéig jut el? Nem szándékosan, hanem nem számolva a realitásokkal. Vagy éppen olyan napi szinten a valóságban éli életét, ahonnan nincs kitörés a szépre. Van a szellem és test teljesítményére, de kevésbé a hűségre, beteljesedésre. Ez nem akarat kérdése, hanem valami más. Mondanám, hogy áldozati szerep.
Nem értem. Azokat nem értem, akik hasonlóan vágynak a szépre, jóra. És nincs lehetőség a beteljesedésre. Az egymásra találásra. Mert nincs lehetőség a találkozásra. Vagyis az emberhez mégis hozzátartoznának az élet keretei. A jó értelemben vett kötöttségek.
Ahol van érintés, ott van érintettség. Ahol van parázs, ott éleszthető a tűz. Ma már tűzrakó helyeket kell kitalálni és újratanulni mindent.
Én nem tudom a mai igazságokat követni, de mintha visszajárna egy régi, amelyiket egy Biblia nevű könyv lapjain így olvasunk: „Nem jó az embernek egyedül lenni”! Vagy a Biblia igaz, vagy a mai embernek is ugyanazok az igényei, csak nem meri kimondani. A korszellem nagy úr. De a belső igény a szeretetre, a társra, az elfogadásra és segítésre talán ennél is nagyobb.
Végül is, ha ehhez a magyar néptánc, a tangó, a keringő vagy épp a rock and roll tesz valamit hozzá, ám legyen. Csak én is táncolhassak közpénzen. Mert szeretek. Táncolni.