A romantikus, irreális, tétlen és sérelmező magyar magatartással szemben a tényekhez való alkalmazkodást kellett hirdetnem, de nem a megalkuvást, hanem az örök magyar értékekkel való elszakíthatatlan egységben az adottságok és lehetőségek szorgalmatos, leleményes és szeretettől áthatott felhasználását a magyar testvérközösség javára. Nyíltan rámutattam valamennyi könyvemben, hogy a magyar embereszmény csakis az evangéliumi lehet s a magyar jövőnek egyedül Krisztus az Ura, aki a mi számunkra is az út, az igazság és az élet.

Makkai Sándor: Szolgálatom – oszk.hu

 

Ha majd egyszer megérünk arra, hogy időt szakítsunk a fontos dolgokra, nagy kincseket fogunk felfedezni református egyházunk múltjában. Nagy szellemek jártak előttünk, akiket elhomályosított az idő. Nemcsak abban voltak nagyok, amit alkottak, hanem ahogyan igényt támasztottak önmagukkal szemben az időben, amelyben élhettek és munkálkodtak. Ha majd összegyűlne ez a nagy összegző könyvtár, ahová, ha csak legjavát válogatná össze egy képzeletbeli tudós társaság a magyar református teológiai irodalomnak, rájönnénk, hogy a teológia nem múló tudomány, hanem örök szembesülés Istennel és a korral. Azaz önismerethez segítene. Még vagy már ránk egyfajta dialektikus szemlélettel hagyományozták a teológiai tudományosságot és a nagy teljesítményt nem az jelentette, hogy valaki átszűrte magán az amúgy sokszor alig hozzáférhető magyar nyelvű összegzéseket, hanem hogy ki milyen vágtában képes lépés tartani az épp divatos nyugati áramlatokkal.

Mielőtt bárki jelzőket kezdene ragasztgatni, sietek előrebocsátani, hogy nem szeretném a mai politikai mezőben fellelhető gondolati megosztottságban kijátszani a kettőt egymás ellen: a magyart és az egyetemest. Fontos ez utóbbi, amely megkívánja legalább egy világnyelv ismeretét. Magam is eszerint tájékozódom egy hozzánk közeleső és betűhalmazban elérhető nyelven. S hogy mit kaptam falusi papmagányomban a világszínvonalú kézikönyvektől, s mit ez által a gyülekezet, amelyben elsődlegesnek mégiscsak az igehirdetés szolgálatát tekintem, mások kellene valljanak.

Másról szeretnék tehát beszélni: a magyar teológiai tudományosság elrejtett kincseiről, illetve annak nem ismeréséről. Talán egy kicsit kishitűen kezeltük ezeket, mint oly sok mindent történelmünkben. Nálunk valahogy másként alakult minden. Alig adatott meg néhányaknak, hogy a négy fal közötti tudósi létnek adózzanak. Nálunk a teológus elsősorban lelkipásztornak készült. Talán ezért is más egy kicsit a mi teológiánk zamata. Nem tudománytalanabb, hanem „emberszagúbb” és „istenesebb” egyszerre. Nálunk nem lehetett különösen az utóbbi száz évben az élet nagy kérdéseire, nemzeti sorskérdésekre adandó válaszok nélkül az örökkévaló dolgokról gondolkodni. Aki tollat vett egyik kezébe, a másikba szerszám kényszerült: mérőléc, körző, kapa. De legalább egy messzelátó, ha elvágyott olykor megpihenni bérceink csendjébe.

A 16. század pezsgő áramlatait még nyugatról hozták elődeink, később is ott gyúlt a szikra sok szellemi és lelki megújulás számára, de a szabadságot csakhamar felváltotta a nemzeti és vallási szabadságért kezdődő harc, ahol a nagy eszméknek nem maradt tere a zsoldosok kardcsörtetései közepette. Templomot kellet védeni és sokadszorra is újjáépíteni, gyümölcsfát, szőlőt ültetni az élet reménységének felmutatásában. Nem véletlen, hogy a 19. század közepéig református lelkészeink jobban jeleskedtek olykor a pomológia vagy szőlőnemesítés tudományában, mint a Biblia igazságaiban. Legalábbis a betűvetés szintjén. Egyszerűen az élet kényszere volt ez, s nem a szellemi tunyaságé. A történelem, amelyben először az élet törvénye kért helyet, ebben a megmaradás, a hűség, a személyes példa. A változtatni akarást oly nehezen fogadó nép előtt eljátszott kísérleti nyúl szerepe. Tanulságosak a krumpli meghonosításának református egyházi kínlódásai a Székelyföldön, ahol két éhségnek kellett egymás után végigszántani a késő fejedelemségen, míg a népet sikerült kényszerrel rávenni, hogy a pityókában az élete rejlik. És nem tudom, hogy ezek a harcok, amelyre több százan, nyugati akadémiákat megjárt peregrinusok hazajöttek, kevesebbek voltak-e az sub specie aeternitatis a nagy teológiai vallomásoknál?

A szellem igénye ott lappangott a földszagú létben is. Amikor a 19. század vége esélyt kínál ennek, színre lép a magyar református teológia nagy nemzedéke, azok, akiknek művei részben ismerhetők a régi REK sorozatból. És mi szakadt benn, az még az utókorra vár. Kideríteni.

E nagyságok közül immár sok minden elérhető Makkai Sándorról, aki teológiai tanár, szépíró, püspök volt egy személyben. Püspöksége a kisebbségbe szakadt erdélyi magyarság két világháború közötti időre esik. A nemzeti megmaradás parancsát az evangélium ügye alá rendelte. Hogy mikor, miként jutott el oda, részletesen beszél vallomásában. Ha belegondolunk, hogy három olyan ember áll református egyházunk élén, mint Makkai Sándor, Ravasz László, Révész Imre, illetve abba, hogy miként szólt bele életükbe, egyházunk sorsába a történelem, akkor talán beleremegünk abba a veszteségbe, amely ért minket, amiben ezek az emberek és hasonlóan nagynevű kortársaik nem tudtak kiteljesedni. Hogy mit vesztettünk, lehetetlen felmérni. Hogy mit nyertünk? Érdemes lenne felfedezni.

Ha valaki a nyár hevében tartalmas szellemi kalandra vagy annál is többre, magyar református örökségünkben való elmélyülésre vágyik, gyönyörű szeletét leli fel Makkai Sándor immár a világhálón is elérhető életművében. Köszönet azoknak, akik közkinccsé tették!

Hozzászólások