Illúzió minden olyan reménység, hogy az egyház, keresztyén értékrend, hagyomány megváltoztathatja, megmentheti a világot az összeomlástól. Az erre irányuló célok, tevékenységek céltévesztések.
Az Isten országa persze épül - az összeomlás felé haladó világban is.
Évente egyszer adatik meg, hogy gyermekeim hazamenjenek a nagyszülőkhöz. Nagyok a távolságok, feszített a lét, mióta a legkisebb is iskolás lett. Ilyenkor a készülődésben igyekszem – rám nem jellemzően - előre dolgozni. Azt az időt, amit enyéimmel lehetek, három nemzedék találkozását ne zavarja semmi kötelezettség.
Szeretek hazamenni. Több az nekem, mint találkozás vagy nosztalgia: gyökér, tudat, eszmélet, érték, közösség, otthon. Akkor is, ha sok mindent már maga alá temetett az idő. Aki vagyok, e közösség által lettem. Szeretném hangsúlyozni: a közösség által. Sokszor és sokféleképpen meséltem róla. És még fogok. Nem tudok mást tenni.
Ez a közösség - színtiszta református falu – az ecclesia triumfas valóságában élte napjait. A legvadabb kommunista időkben – 70-es, 80-as évek Romániája - a bolt vasárnapi nyitva tartását is a harangszó határozta meg. Az élet nagy eseményeit még inkább. Vagyis van tapasztalatom keresztyénségről, mint szervező erőről. És annak érvényességéről. Ezért sem hiszem – tudatom, lényem és zsigereim egésze tiltakozik ama feltételezés ellen -, hogy a keresztyénség bokréta az európai civilizáció kalapján. S majd jönnek a nagylegények, akik hol felteszik, hol leveszik érdeküktől függően. Hogy vannak és lesznek minden időben ilyenek, - mint Jézus szavai szerint szegények is! ,- nem vitatom. Csakhogy a keresztyénség lényegét tekintve más. Eredete nem e világból való. Sokan hajlamosak ezt alábecsülni és érvényességét a tapasztalatokra alapozni. Nem nosztalgikus kiútkeresés, avagy önmegnyugtatás a keresztyénség jövője, hanem az a hit, hogy Krisztus feltámadt a halálból. Ha számokban gondolkozunk, az 1. század gyülekezetei nem voltak tényezők a Római Birodalomban. Sőt, a második századéi sem. Az az üldözési hullám, amely ismétlődően érintette őket, nem volt több mint nemzedékről nemzedékre való tapasztalat lehetősége, hogy az élő Isten, aki közéjük jött, képes a lehetetlenség ellenére is elvégezni a lehetetlent: az evangéliumot a legváratlanabb helyre és helyzetben célba juttatni.
Ha valaki széttekint a keleti, úgynevezett ortodox világban, látni fogja, hogy a szekularizáció milyen mértékben nem tudta kikezdeni az egyház társadalmi jelenlétét. Sőt, micsoda neoreneszánsza van az egyház, s vele a keresztyénség jelenlétének abban a világban. Minket itt kelet és nyugat peremén rabul ejtett a nyugati értelem és tapasztalat. Önként felad önazonosságából a nyugati keresztyénség. És ez egy (posztkommunista) társadalmi örökséggel terhelődik. Amikor az egyházak válságáról beszélnek, igazából a társadalom, az emberek válságáról van szó. Már ha az egyház emberekből állna. Egy képpel élve: ma valami olyan helyzetben leledzünk, mint mikor egy folyó szennyezettsége eléri azt a kritikus szintet, amelyben meghal benne a legtöbb élet. De a folyó eredendően tiszta. Nemcsak a forrásnál, hanem még egy szakaszon. Életet kínál. A hozzá való viszonynak kellene megváltozni. S abban nem vagyok biztos, hogy az egyházat csak a benne lévők tennék szentségtelenné. Hiteltelenné inkább – olykor. Mégsem kínálkozik más alternatíva: az evangélium örök reménysége. És ez nem képzelhető el egyház nélkül. Aki nem úgy megy fel a szószékre, hogy ott a világot akarja megvált(oztat)ni, annak nem érdemes felmenni. Aki nem úgy ül le egy emberrel beszélgetni, hogy hatni tud életére, fölösleges leülnie. Az evangélium nem toleráns és nem is kompromisszumos megoldás. Igen-igen, vagy nem-nem. Legfeljebb bele lehet halni. Már ha lenne bátorságunk.
Nem mondom, hogy nem küszködöm olykor ezzel.
S mégis Isten országának építését az egyházban tudom csak elképzelni, legalábbis azt a részt, ami rám esik. Egy olyan egyházban, amelyik győztesnek hiszi és érzi magát. Van ilyen. Tapasztalatom van róla. Én szeretem ezt a győzelmes egyházat.
Hozzászólások