Mert szabad országban élhetsz keresztényként, de keresztény országban nem lehetsz szabad.”

Hol lehetsz szabad? – mandiner.hu

 

„Új vallás hajnala virrad ránk, melynek megvannak a maga mártírjai, aszkétái, szentjei… Felbukkannak a csontok a francia szabadság hívó szavára, tanúk ők, az elnyomás és a halál századai ellen tanúskodnak, az emberi természet és a nemzetek megújhodását jövendölik”. Majd megjósolja (Fauchet): „Az idők delelőjére jutottunk. A zsarnokok megértek”. Az ámuldozó hit ideje ez, az az idő, amikor a csodálatos nép vérpadot és kerékbetörést zúdít Versailles-ra. Vérpadok tűnnek fel, mint a vallás és az igazságtalanság oltárai. Az új hit nem tűrheti el sem a vallást, sem az igazságtalanságot. De elérkezik az a pillanat, amikor a hit, ha dogmatikussá válik, saját oltárait állítja fel és feltétlen imádatot kíván. Ekkor újra feltűnnek a vérpadok és hiába van az oltár, szabadság, hiába vannak eskütételek, az Ész ünnepei, vérben mutatják be az új hit miséit”. Albert Camus a Lázadó emberben írja ezeket a sorokat. Az új világrend születéséről bővebben beszél a francia forradalom kapcsán azzal a következtetéssel, hogy az új világrend nem az igazságra alapozódott a nagy jelszavak ellenére sem, hanem hasonlóan dogmatizmusra, mint aminek kritikáját nemcsak gyakorolni szándékozott az Ész nevében, hanem annak teljes megsemmisítésére törekedett, mi több, jórészt el is végezte. Az új világrend nem igazság, hanem hitkérdéssé lett.

Új vallásfenomenológia jelenséggel állunk szemben, amelynek megkérdőjelezése az észre való hivatkozással lehetetlenné vált. Ezzel nem azonosulni, a régivel való azonosulást jelentette.

Döbbenetes hasonlóságot mutat az egyik honi ellenzéki politikus hitvallása, amelyik egy furcsa paradoxonra hegyezi ki politikai meggyőződését: „Mert szabad országban élhetsz keresztényként, keresztény országban nem lehetsz szabad”. A mondat önmagában hamar cáfolható lenne, csak a történelmi tények sorolásával: hol született meg a modern szabadságeszmény és annak fogalomtára, nem az úgynevezett keresztény kulturális hátterű országokban? Csakhogy itt nem értékelvű rendszer-alapvetés történik, hanem dogmatikai hitvallás fogalmazása zajlik. A legelemibb ösztönökre hatva a gonosz megszemélyesítetté válik. Itt nem eszmények, ideológiák harca folyik, hanem élet-halál harc személyre lebontva. Itt néven neveztetik az, aki egy magánál magasabb – nem evilági - hivatkozási alapot, Istent vallja minden cselekvése mércéjének. Soli Deo gloria. Soli homini gloria – hangzik az új hitvallás. Egyedül az emberé a dicsőség. Csakhogy, ki az ember, a homo magnus? Az a politikai massza, akire hivatkozik a vezér, vagy ő maga, akinek öndefiníciója, hogy tagadja azt, amit a másik vall? Hogyan? Tekintélyekre hivatkozva, a kereszténységet, a személyes hitvallást, sőt egy – bármilyen emberi tevékenységhez kapcsolható – évszázados etikai alapállást kérdőjelezve meg. Pedig ez a munkaetika és a benne felhalmozódó siker azokban a társadalmakban csapódik le, amelyekre példaként hivatkozik. Önmagába forduló ellentmondása sem értékelhető másként, amikor a pápára és a német kancellára utal, mint teológiai, illetve politikai tekintélyekre. A tétel ott bukik, hogy egyik sem állna az általa központivá tett hitvallás mögé, sem a katolikus egyházfő, sem az evangélikus paplányból lett kancellárasszony. Nemcsak azért mert politikai pragmatizmusuk más irányba kényszerítené bármelyiküket is, hanem mert alapvető hitvallási különbözőségről van szó. Ők ismerik az egykori emberközpontú, máshol emberarcúnak nevezett diktatúrák természetét. A népre való hivatkozás retorikájának és a nép nevében való cselekvés történelmi tapasztalatait. Ahogy a világnak ez a része is, ahol élünk.

Új politikai hitvallásról van szó, egy szekuláris dogmatizmus nyelvi beemelése történik a politikai térbe, amelynek hatása épp a politikai ellenfél megsemmisülésétől várható. Nincs kiegyezés – szól az üzenet. Vagy-vagy. Mert nem lehet abban hinni, amiben a másik hisz. A másik hitének megkérdőjelezése, mi több, tagadása az alapvetés lényege. Nem az a kérdés, hogy igaz-e, vagy legalább van igazságtartalma a hitnek, cselekvési mozgatórugóinak, szándékának.

Nehéz eldönteni, hogy a konfrontálódás kényszere szüli az újfajta dogmatizmust vagy valami mélyebb személyes indíték van mögötte, amely felégeti azt a terepet, ahol a politikai cselekvés valamifajta értelmes együttműködése elképzelhető lenne. És legalább annyira érdekes kérdés, hogy ennek a szekuláris dogmatizmusnak nyelve mennyire felfejthető ama közegben, ahol ezek a „bizonyságtételek” elhangzanak. Mert ez a nyelvi készlet korábban kimondottan ellenséges és kánaáni volt ezen az oldalon.

Lehet, hogy Isten humorához tartozik e nyelvi készletet ilyen úton eljuttatni egy attól elzárkózni akaró tömeghez? Még a végén megértik a paradoxon lényegét, mi több, belátnak mögé. Hogy egy keresztény országról beszél a szónok, ahol szabadnak is lehet lenni. Mert szabadság ott van, ahol annak hiányáról félelem nélkül lehet beszélni.

http://indavideo.hu/video/Egy_igazi_szekularis_beszed

Hozzászólások