Lehetne a csonkoló, Erdéllyel leszámoló székelyföldi etnicista politika helyett más közösségi, nemzeti fogalmakkal, programokkal jelentkezni. Ehhez azonban nem elég kiszaladni Erdélybe és jó taktikai érzékkel beállni az árpádsávos lobogók alá, nehogy a jobboldal maradjon ott örökre.
Parászka Boróka legtöbbet azzal mondja el magáról, amilyen felületeken megjelenik a magyarországi médiában. Legújabb publicisztikájával is a politika világába merészkedik, sőt azon túlra, az erdélyi magyar sorskérdésekbe. Sietek hozzátenni: joga van hozzá. Véleményének képviseletéhez. Legutóbb arról értekezik, hogy miként tolódott az erdélyi érdekérvényesítés a politika partvonalára, amelyben immár nem tudja kisajátítani az egyetlen parlamentben is jelenlevő erő, az RMDSZ az erdélyi magyarság képviseletét. Így hát sodródik a székelymenetben megnyilvánuló autonómiatörekvésekkel, amelyeknek a legnagyobb baja az etnicista színezete. A magyarországi politikai felállásban pedig a baloldal is elvétette a célt, beállt e törekvések mögé.
Vegyük hát szemügyre az alapproblémát: az erdélyi magyarság helyzetét. Aztán az eddig erre a helyzetre adott válaszokat. Végül pedig az önmeghatározás problematikáját, amely a felmerült kérdésekre adott válaszok lehetséges módozatai.
Az erdélyi magyarság fogy. Három nagy hullám szignifikánsan érintette a 20. században. Az első Trianon után, amikor mintegy 200 ezer ember menekült el, a második a második világégést követően, ennek mértékét csak sejteni lehet, hasonló nagyságrendű volt. A harmadik pedig a múlt század nyolcvanas éveinek második felétől indul, amikor is tömegessé válik a kivándorlás, különösen az ún. rendszerváltást követően, amikor is 300 ezernél több magyar hagyta el Erdélyt. Ezek többnyire életerős, jövőt kereső fiatalok és családok voltak. Fogy tehát az erdélyi magyarság. Nem nagyobb arányban, mint a többségi lakosság Románián belül. Vigasztalás is lehetne ez, csakhogy a magyarság azon bázisai gyengültek meg, a falusi és kisvárosi közösségek, ahonnan korábban a nagyvárosi népesség utánpótlása érkezett. Az erdélyi nagyvárosokban elindult egy eddig szokatlan jelenség, nevezetesen az asszimiláció és a vegyes házasságok megsokasodása. Tényleírás, amit itt adni szeretnék, nem pedig értékítélet. Korábban is létezett egyfajta vonzerő a többség irányába, az utóbbi évtizedekben azonban olyan területeket is elért a jelenség, ahol korábban vagy elenyésző, vagy szinte nem létező volt. A vegyes házasságokból született gyerekek olykor még a kisebbséghez tartozó szülő vallására kereszteltetnek, azonban a családban használt nyelv okán a szocializáció, illetve a megértés kényszere szinte mindig a többség irányába löki a következő nemzedéket. Vagyis egy nemzedékkel később a kisebbségi lét számára elvesznek ezek a gyermekek. Aki valamennyire is ismeri a tömbmagyarság, vagyis a Székelyföld és néhány apróbb többségi magyar régión kívüli helyzetet, az igencsak tudatában van az elszórványosodás folyamatának.
Milyen választ adott eddig erre az erdélyi magyar politika? Túlzás az, hogy semmilyent. De az a stratégia, ami nem ritkán a sodródással, vagy egyes politikai szereplők személyes ambícióival voltak összefüggésben nem tudta nemhogy megállítani, még csak lelassítani sem ezeket a folyamatokat. Nem volt, legalábbis nem jelent meg a politikai cselekvés színterén – még retorikai szinten sem – a falusi közösségek megtartó erejének hangsúlyozása. Nem volt semmifajta képviselete a magyarok lakta régiók gazdasági fejlesztésének. Nem állították fel azokat a szakmai közösségeket, amelyek egyfajta „gazda-hálózat” háttérintézményei lehettek volna, amelyek egy olyan kis és középgazdasági erőteret alakíthattak volna, amelyek reális eséllyel juthattak volna be egy 20 milliós ország piacára, netán külföldi piacokra is. Pedig erre lehetőséget adott volna reálisan a romániai privatizációs folyamat. Húsz év alatt inkább személyi elkötelezettség által épültek lassan ezek az irányok, például magyarországi egyetemek fiókintézményei, kihelyezett tagozatok révén, akik a szakemberképzésben példaértékűen dolgoztak, de gazdasági irányultságot helyzetüknél fogva nem is adhattak. Nem épült ki egy értékesítési rendszer sem, ahol a megtermelt javak eséllyel juthattak volna piacra. A romániai magyarság parlamenti képviselete az apró lépések konszenzusos politikáját hirdette meg és képviselte, amelyhez nem társult egy tudati megújulás. Az addig hitelességnek örvendő intézmények, mint egyházak, iskolák és rajtuk keresztül az értelmiség, a fennálló rend legitimitására kellettek. Ezért az egyházak szerepe sokszor összemosódott vagy hangsúlyában eltolódott a szociális szolgáltatás vagy a nemzetmentés evangéliumi igazolása irányába. Ez elválaszthatatlan legalább száz éve a kisebbségi léttől. Az eddig lezajló folyamatok nemhogy nem tudták megállítani az általános romániai tendenciákat, de nem is kínálnak továbbra sem kiutat az erdélyi magyar közösségnek abban a vonzó formájában, amelyben a maradás ne csak a tehetetlenség lehetetlensége vagy a személyes érdekérvényesülés legyen. Ha van perspektíva – egy eszme, amelyért érdemes áldozatot hozni – akkor érdemes kockáztatni. Mert a maradásra az érzelem is rájátszik, amely nem elhanyagolható tényező.
Itt jutunk el ahhoz, hogy színre lépett egy politikus generáció úgy az RMDSZ-ben, mint azon kívül, akik a regionális identitást fogalmazzák meg. Érdekes módon a romániai magyarság Székelyföldön megjelenő különböző politikai formációi közelebb állnak egymáshoz, mint a szórványmagyarság és tömbmagyarság képviselői egyazon formáción belül. A Parászka Boróka által felvetett politikai megközelítés azért hamis, mert itt nem politikai alapállásról, hanem annak a felismeréséről van szó, hogy ha tovább folytatódnak a jelenlegi tendenciák egy generáció múlva nem lesz tömbmagyarság, illetve az összlakosság létszámához viszonyítva oly mértékben csökken le az erdélyi magyarság lélekszáma, hogy érdekérvényesítésre már önerejéből nem számíthat. Végérvényesen kiszolgáltatottá válik. Már a többségi nemzet jóindulatából kap, ha kap bármit is, azaz kegyelemből. A székelyföldi autonómiatörekvés alapvetően nem politikai indíttatású, hanem a regionális öntudatra ébredés megjelenése. Azaz az erdélyi lét disztingváltabb annál, ahogyan azt sokan látni szeretnék. Ennél fogva más az igény is. Erre a többrétű igényre nincs felkészülve sem az ottani, sem az anyaországi politika. Ezért próbálja meg az ismert sémákba, a politikai érdekérvényesítés hálójába belehúzni a Székelyföld ügyét. Mátyás király szüntette meg a Székelyföld sajátos státuszát és vonta az egységes ország közigazgatásába, bár formailag még sokáig kiváltságot élvezett. A kiegyezés utáni nagy fejlesztésekből szinte teljesen kimaradt. Csak egy jellemző példa: amikor 1940-ben a második bécsi döntéssel Észak-Erdély visszakerül Magyarországhoz, nincs közvetlen vasúti összeköttetés a Székelyfölddel. Találóan mondta valaki: Trianon után a románok csak folytatták a Székelyföldön ugyanazt, amit korábban a magyarok is tettek. Vagyis nem csináltak semmit. Nem építettek infrastruktúrát, nem telepítettek ipart, nem fejlesztettek turizmust.
S ha ma egy nemzedék ki akar lépni abból a történelmi örökségből, ami a sodródás volt, új utakat keres, az érdekérvényesítés eddig nem ismert formáit immár európai dimenzióba helyezi, lehet kérdés tárgya, de esélyt kell adni nekik, a megmaradás e lehetőségét kipróbálni. Egy erős, netán önálló Székelyföld nem vesz el az erdélyi magyarság életteréből, hanem hozzáad.
Hozzászólások