Román reformátusként kezdtem érezni, milyen az, amikor kisebbségben vagy. Egyik napról a másikra minden megváltozott: többségiből kisebbségi státusba kerültem. Furcsa helyzet: a románok csupán etnikai szempontból testvéreim, vallási szempontból a magyarokhoz állok közelebb.
Hogyan lesz reformátussá egy ortodox teológus? – reformatus.hu
Mihai Androne ortodox teológiát tanult Bukarestben, amikor kezébe került egy könyv a protestantizmusról, amelyet, mint ő mondja, nemcsak kezébe vett, hanem el is olvasott. Aztán Svájcba került ösztöndíjjal, ahonnan reformátusként tért vissza. Ott olvasott bele Kálvin Institutiojába, ami egy új világot nyitott meg számára. Erről a világról maga mesél egy hosszabb interjúban, amely nemcsak a személyes sorsot érintően érdekes, hanem etnikai-vallási vonatkozásában is.
Az igazság felismerése fordított kisebbségi sorsba taszította. A kisebbségi többségben többségi kisebbség lett hirtelen, a nyelvi megértés hiányában pedig sokáig szemlélődő. És mégsem riasztotta az ismeretlen, hanem kezdte megérteni a másság léthelyzetét. Különös változás ez az ember életében. Oda kerülni a másik, addig soha nem tapasztalt oldalra, ahová tartozni nem akarás kérdése, hanem belső indíttatás kényszere. Valami hasonló ez, mint az őskeresztyén korban, amikor egy római aranyifjú belépett hirtelen az arénába a halára ítéltek közé.
Nehéz döntés ez és csodálatra méltó. De hát az igazság az, ami szabaddá tesz. Az út pedig egy egészen más, mint amit megálmodott magának valaki, de ebben nem konfrontálódik a tradícióval, hanem túllép rajta és újat épít fel, amelyben őmaga lesz tükre a felvállalt igazságnak.
Nagy ünnepek környékén nagyon felerősödik a vallásosság hangja, s nemritkán anakronisztikusnak tűnik, amit a keresztyénség címén a társadalom nyakába öntenek. A nagyon beindult médiajelenlétbe a protestantizmus halványan van jelen, mert formai kifejezésmódja nem kínálja azt a lehetőséget, amely eladható lenne a tartalmat csak felületesen érintő média-világban. Ez a jelenlét-hiány nem a tartalomhiányt jelzi, hanem azt, hogy a megértéshez, az azonosuláshoz más csatornák szükségesek a reformátusságban. A személyes találkozás, az értelem meggyőzése és a radikális döntés. A forma nem szegénység, hanem sokaknak kimondottan vonzó a puritán egyszerűségével. Alternatíva külsőségekben is a világ „barokkosodásával” szemben.
Egyetlen és mindent eldöntő nélkülözhetetlen mozzanat pedig a Bibliához és annak igazságához való radikális viszonyulás. Ez hitelessé teszi. A lehet igazsága: lehet ma biblikusan élni. Ugyanakkor ez az igény kritikussá is tesz, hogy minden más történést, felkínált igazságot megmérjen az ember ebben a nagy és mindent eldöntő igazságban. Nem egyszerűsíti le ez a döntést, sőt nagyon megnehezíti, de következményeiben egyértelművé válik a cselekvés mikéntje.
A hagyományát vesztett tudatnak, a református önképnek új erőforrása lesz, ha a Biblia szövegével, szellemével úgy szembesít, hogy annak igazságából jottányit sem enged. Ez a „recitatív” szembesülés, az értelem és érzelem Bibliával átitatódott telítettsége új tartalommal tölthetné meg a külsőségekbe alkalmilag belefeledkezni hajlandó létet. Nem állítom, hogy nincs ez jelen, de nem ember és társdalom formáló erőként. Pedig az elidegenedésből az új Létbe (Paul Tillich) a szent (szöveg/üzenet) újraélése új életlehetőséget teremtene. Ma az ünnepek deszakralizálásának vagy éppen látványelemekkel telítettségének korában a (református) hagyomány újraértelmezése sürgetővé vált.
S hogy nem esélytelen, Mihai Androne esete mutatja. Mert azok, akik kívülről jönnek ebbe a hagyományba, még érzik azt az erőt, amire sokan, akik évszázadok óta benne élnek, már természetességgel tekintenek, s talán ezért nem becsülik eléggé.
Hozzászólások