Jancsó szellemének jelenvalóságáról beszélt. Mint fogalmazott, a nagy művésznek két élete van. Egy, amikor a műveket készíti, kínlódik, harcol értük, aztán a második, amikor a műveivel birkózik az állandóan változó világ és megpróbálja megfejteni különösségeit és rejtélyeit.
Kicsi ország vagyunk ahhoz, hogy becsülni tudjuk nagyjainkat. Nem a területünk kicsi – csak akkor, ha egykori önmagához viszonyítjuk -, hanem a szívünk. Ebbe a magyar szívbe minden belefér, s ami mégis, az olyan kevés. Itt vannak a nagyok. Akik magyarként lettek naggyá. A nagyság önmagában van. Nem a visszaigazolásokban csupán. Adyt nem igazolta Párizs, legfeljebb csábította, Bethlen Gábornak sem állt rendelkezésére egy oszmán birodalmi méretű hadsereg, mégis győzelemre vezette seregeit. Aki járt Nagyszentmiklóson, s végignéz az utcán, aztán ráréved a házra, melynek már csak helyét jelzi egy emléktábla, ahol Bartók Béla született, elgondolkozik, hogy a bánáti poros délutánok zongorája, miként formálhatta bűvölve a Cantata Profana vadságát New Yorkban vagy éppen Budapesten? Vagy a galántai vasutas ház és Kecskemét öröksége miként lett Psalmus Hungaricus-szá Kodály Zoltánban?
Itt vagyunk mi, magyarok. Magyarok a nyelvben, az örökségben, viszonyulásban mindahhoz, ami történelem és örökség. De ebben nem vagyunk egyek. És rendben is lenne ez, mert nem azonos az Habsburg Júdás-pénzen vásárolt befolyás öröksége a kuruc hazafisággal. Kossuth sem hasonlóan látta a világot, mint Deák Ferenc. Hogy kinek lett igaza, szintén nem eldönthető, mert Deák kiegyezése torkollott Trianonba és Kossuth hazafisága nem engedte a kiegyezést. De lehetett volna-e másképp? Nincs erre válasz.
Az egész történelmi szemléletünk széttöredezettsége az eszmék szembenállásából fakad. Boldogabb nemzeteknél máshogy van az egész, léteznek nemzeti, közösségi minimumok. Amik szentek, azaz érinthetetlenek és nem viták tárgyai. Nem kell messzire menni, a körülöttünk élő népek: románok, szerbek, horvátok, szlovákok körében létezik egy minimum, ami nem politikai alapállás függvénye, hanem a nemzeti alapállás kérdései.
Ezek identitás-kérdések.
Ki a nemzeti?
Az, aki azonosul a nemzeti megmaradás és önértelmezés létkérdéseivel. Az, aki fel meri vetni a sarkalatos történetekben a megmaradás és viszonyulás alternatíváit.
Jancsó Miklós filmjei és világlátása ezeket feszegeti. Ahhoz, hogy viszonyulni tudjon a jelen létértelmezéséhez, vissza kellett nyúlni a múlt nagy történéseihez, s benne azokhoz, amelyben látszólag azonosult kora uralkodó ideológiával (Szegénylegények). De tovább is lépett ebben. Nemcsak képiségben, hanem egy másfajta létértelmezésben. Mert annak a kornak jellegzetessége volt az egysíkú történelem-értelmezés. Ugyanakkor, amennyire sejthető, Jancsó a Kemény Zsigmond-i viszonyulást viszi tovább, amelyben épp azokkal lesz sokszor kritikus, akiknek örökségéből a kritikai lét lehetőségét merítette. Lehet, hogy intuitív és ösztönös, de az is lehet, hogy tudatos, tudatosan sérelmes ez a viszonyulás. De sohasem elválasztható a nagy szembesülések világától és az örökséggel való szembenézéstől (Oldás és kötés). Hogy vágóhídra vihetnek és visznek, mint az egykori szürke marhákat, már addigra tapasztalat volt. Annál érdekesebb, hogy ez a Jancsó által ábrázolt, önmagából is kifordult – szabadsághiányos - világ miként lehetett szembenézés nélkül a változások világa?
Jancsó élete utolsó két évtizedében tehetsége mellé olyan cinizmust párosított, amelyet tekintélyével, szakmai hírnevével igyekezett palástolni. Érdemes újra nézni a vele készült interjúkat.
A megváltozott világban régi önmagára apellált.
Jó öröksége volt. Egy családnév, amely nem csengett ismeretlenül bizonyos berkekben: a kiegyezés utáni erdélyi reformátusság körében, s különösen a századforduló után. A Jancsók nagyot és maradandót alkottak. Hitvallásosan: reformátusként és tudományosan teológiában, orvostudományban és az irodalomban.
Nem találtam bizonyítékot az elérhető forrásokban, de ha Jancsó Miklósnak voltak kötődései a reformátussághoz, csak sajnálhatjuk, hogy életében, de legalább halálában nem adatott meg neki az örökség szerinti végtisztességtétel.
Ami nem jelenti, hogy ne lenne a miénk.
Hozzászólások