Mindenekelőtt Ukrajna keleti és délkeleti részeiből egyre erőteljesebb hangok érkeznek az ország föderalizációs átalakításának igényéről. Eddig minden ukrán elnök – Janukovicsot is ideszámítva - egyetlen központi hatalom létezésében gondolkodott. Ebből eredtek a régiók elégedetlenségei.
Az esetleges föderalizációs irányba való elmozdulás párbeszédéhez való impulzusokat egy új kezdeményezés, Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter javaslata jelenti.
Kissinger négy javaslata az ukrajnai válság megoldására – spiegel.de
Európa nagyhatalmait és az Amerikai Egyesült Államokat jobban érdekli az ukrán-orosz konfliktus, mint azt mifelénk a hírcsatornák jeleznék. Nem véletlenül, mert ott nemcsak a nagyhatalmi érdekek érvényesítése van terítéken, hanem a második világháborút lezáró békeszerződések és az általuk garantált egyensúly megbomlása is. Ezért sem akart hallani senki az Európai Unióban a status quo megbolygatásáról, s benne legkevésbé a nemzetiségi problémák uniós szintű kezeléséről. A délszláv háború idején a tagországi kiválást sem támogatták némely nyugati államok, miként az első próbatétel, Németország egyesítése egyenesen az angolok és franciák ellenkezésébe ütközött.
A határok felülvizsgálata nemcsak azzal jár(na), hogy az egykori győzteseknek el kellene ismerni a békeszerződés igazságtalanságait, hanem egy sor kártérítési pert is maga után vonna, ugyanakkor kiélezné a nemzeti ellentéteket. Ha valamitől, akkor ettől Európa jobban retteg, mint egy atomkatasztrófától. Ezért is bár a nyugati államok érdekeltségei Oroszországban korán sem elhanyagolhatóak, az ukrajnai konfliktusban és Krím kérdésében gyorsan zártak a status quo megváltoztatása ellenében. Oroszország lépése azonban nem illeszkedik szervesen ebbe a régi történetbe, annál inkább se, mert neki már egyszer meg kellett küzdeni az elszakadás rémével a Szovjetunió széthullásának idején, s a háborút lezáró béketárgyalások nyereségei és területszerzései a Kurili-szigetcsoport kivételével más utódállamokhoz kerültek. Ebben a konfliktusban az orosz viszonyulás bármennyire is nem tetszik Európának, mégiscsak felszínre dobott egy addig elhallgatni kívánt témát, a kisebbségek helyzetét, illetve a megmaradás feltételeinek biztosítását különösen, ha a kisebbség egy régióban abszolút többség, mint ez a Krímben – és még Európa néhány régiójában: Dél-Tirol, Katalónia, Baszkföld, Székelyföld, Dél-Szlovákia, Szandzsák- is valóság.
Ennek a megmerevedett álláspontnak (stílusosan: jegesedő) állóvizébe dobott követ Henry Kissinger egykori amerikai külügyminiszter, aki a krimi kérdés megoldására egy teljesen új javaslattal állt elő. Az öreg rókának számító diplomata átlépve a nyugat árnyékát, felvetette Ukrajna föderalizációjának lehetőségét, s benne a nemzeti kisebbségek helyzete rendezésének egy eddig nem ismert megoldását: az önrendelkezést. Azokat a módozatokat, amelyekről eddig a nyugat hallani sem akart.
Amennyiben ez a diplomáciai lehetőségek tárházába kerül, s netán nemzetközi szinten is bekerül a tárgyalások fősodrába, két dologban kétségtelenül túlmutat a világháborút lezáró békeszerződések status quo-ján. Az egyik, hogy a külső határokat ugyan nem, de a belső határok módosítását lehetővé teszi. Addig nem létező etnikailag domináns körzetek alakulhatnak ki nemcsak kulturális, hanem gazdasági önszerveződésre is, amelyeknél a nyelvi hovatartozás legalább annyira meghatározó lesz, mint a regionális tudat kialakulása, mivel akkor már nem érzik magukat veszélyeztetett helyzetben.
A másik, hogy létjogosultságot nyer nemzetközi garanciákkal a kisebbségi státusz, illetve az ehhez tarozók (a korábbi nemzetállami megközelítéshez képest) különleges jogainak garantálása.
Hogy ezek mit is jelentenének a Kárpát-medencei magyarságnak, illetve azoknak a régióknak, ahol meglehetős lélekszámban élnek nemzettársaink? Kétségtelen, pozitív előre lépést az eleddig leginkább szélmalomharchoz hasonlító évszázados kisebbségi küzdelemben. Hogy Kissinger javaslata bekerül-e a diplomáciai realitások közé még kérdés, egyelőre a Krím saját útját járja, de ott vannak Ukrajna más keleti és dél-keleti területei, ahol a többség-kisebbség viszonya nem kevésbé releváns.
Lehet, hogy ez a konfliktus nyit új lehetőségeket a nemzeti, nemzetállami önértelmezésre? Várjunk. És legyünk bizalommal. Isten nem alojszik, hanem reánk pislog.
Hozzászólások