Isteni szempontból is szükségszerű volt, hogy így történjen minden. Igazából nem Istennek volt szüksége erre a drámára, hanem az embereknek.

Kató Béla erdélyi püspök húsvéti körleveléből – reformatus.hu

Sok titok van az Isten-történetben. Éppen azért mert Istené. De a legnagyobb ezek közül kétségtelen az a mozzanat, amely a nagypéntek és húsvét köré fonódik. Ebben a(z üdv) történetben minden emberi logika a fejetetejére áll.

Jézus előre jelenti azokat, amik vele történni fognak, de alig van valaki, aki komolyan venné őket. Talán legkomolyabban az ellenségei veszik őt, akik emlékeznek arra, hogy magáról mondta, miszerint megölik, de harmadnapon fel fog támadni. Ezért tüsténkednek a római helytartó Poncius Pilátus körül, hogy adna nekik katonákat, megbízható zsoldosokat, akik őrzik majd a Jézus sírját, nehogy kiüresítsék azt a tanítványai.

De előtte még nagyobb a bizonytalanság. Amikor esznek az utolsó vacsorán, Jézus beszél egy árulóról. És akkor elbizonytalanodik az egész tanítványi kör. Én leszek az? – kérdik többen is. Magukban sem biztosak, egymásban sem. Amikor meg nagyon biztosnak tűnnek, már-már hősködőnek, mint Péter, az élet szembesíti őket gyengeségeikkel: háromszor tagadja meg a tanítvány az ő mesterét, míg megszólal a hajnali kakasszó.

Ismert mozzanatai ezek az evangéliumnak. Bár az evangélium akkor, innen nézve elég szomorú jövő elé nézett.

Csakhogy a történet nem a Jézus körül lévőkön fordult meg, hanem Istenen, aki Jézust Krisztussá tette épp azáltal, hogy benne nemcsak emberré lett, hanem felvállalta az emberi lét teljes mélységét annak utolsó pontjával, a halállal együtt. Belegyengült az emberi létbe Isten Krisztusban érthetetlen módon, de „végig csinálta” mégis úgy, hogy kiszolgáltatta önmagát az embernek. A teljes kiszolgáltatottságban lett győztes. Kiszolgáltatottnak lenni tehát nem azonos a vesztesek esélytelenségével.

A világ logikája másként működik és mégis valahogy úgy áll a dolog, hogy visszaköszön az isteni történet az emberi történelemben is. Ha valaki megnézi Közép-Európa demográfiai térképét, az országokat, illetve az utóbbi két-két és fél évszázad uralkodói hatalmait, megdöbben, hogy ma nem azok a népek uralják a területek többségét, akiknek két évszázad távlatában esélyük lett volna rá. Eszéken jártunk néhány évvel ezelőtt. Zrínyi korában még tiszta magyar, a török hódoltság idején elnéptelenedik, aztán németként születik újjá és úgy él gyakorlatilag a 20. század elejéig. Jugoszláv lesz akkor még mindig német többségű lakossággal, azután szerb, hogy a század végén horvát városként vonuljon be a nemzeti ellenállás történelmébe. Lengyelország megveretése, széthullása, a térképről kettőszáz évig való hiánya láttathatta-e előre a vilniuszi szellemi központból, hogy a nemzeti újjászületés, egy európai középhatalom éppen annak elvesztésével születik meg, amely a bölcső volt egykor. Vagy Erdély városai, népei szóródhattak volna-e szét hamarabb, mint, ami a 20. században történt, amikor egy egész népcsoport nyolcszáz éves örökségét önként feladva ötven év alatt felszámolta teljességgel önmagát. Igen, ők az erdélyi szászok. És ott vannak a zsidók, az örmények, a svábok és még vannak, de épp az utolsó negyedszázad nagy vérveszteségében egyre inkább szórványosodva a magyarok. De a történelem nem áll meg itt. Már látszanak azok az erők, ölelések, gyermeket szorító anyák, akik a jövendőt hordozzák ölükben.

A történelem nem stratégia kérdése, hanem a vállalásé.

Nagypéntek ezért megkerülhetetlen pontja a történelemnek. Origó. Mert ott nyilvánvalóvá vált az Isten vállalása. A bűnt vállalta és annak büntetését is. Az adósságot és a visszafizetést. Jól lakhatott a Sátán. De épp ez által vesztette el az uralmat az ember fölött, hogy megkapta az engedelmesség gyengeségét. Mert nem logikus az, hogy nem lázad valaki a kapott küldetés ellen, ha szenvedni kell benne, sőt bele halni abba. Ha megtehetné, mint Krisztus megtehette volna, hogy szenvedés nélkül ússza meg küldetését, és mégsem teszi.

A mai keresztyénség erőtlensége valahol ebben keresendő. Túlnőtt a világ, a jóléti társadalmi gondolkodás a kiszolgáltatottság vállalásán. Ma a biztonság fontosabb az életnél. A szabályozottság felülírja a szabadságot.

Nagycsütörtök este együtt ül a Mester tanítványaival, hogy a hagyomány részesei legyenek. Ezt a hagyományt egyetlen mozdulattal átírja, felülemeli téren és időn, amikor veszi a kenyeret, tör belőle és ad a tanítványainak: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik!”, és folytatja: ezt tegyétek meg ti is az én emlékezetemre. Aztán a poharat is adja nekik: „igyatok ebből, ez az én vérem!” Nem értik, nem érthetik, csak életüknek egy későbbi pontján, húsvét után válik fontossá ez a látott mozzanat. Ebben a mozzanatban ismerik fel a feltámadott Urat.

Az utóbbi időben egyre inkább hajlok arra, hogy nem elég csak „lelkiképpen” követni Krisztust. A testet is lassan alávetem az engedelmesség kényszerének, pontosabban az egész embert. Az idei az első böjti idő, amikor tudatosan megvontam magamtól egy bizonyos dolgot. Kétszer kísértett meg e hét hét alatt az esetleges „hozzányúlás” lehetősége. Érdekes volt, ahogyan a tudat, s ahogyan a lélek reagált. Nem volt szenvedés, sőt egyfajta elégtételt érzek, lehetséges a vállalás engedelmessége. Nem sok ez, sőt nagyon kevés, de mégis jel.

Szükségünk van arra, hogy teljességgel – testestől-lelkestől, ahogy a Heidelbergi Káté mondja – részesei lehessünk Krisztus titkának és örömének.