A politikai határok elválasztó valóságát is meghaladhattuk a Magyar Református Egyház közösségében. Ugyanaz a zsinati közösség, amely kimondta az egységes Magyar Református Egyház létrejöttét, 2013-ban elfogadta és új fordításban hitvallásaként megerősítette a Heidelbergi Káté szövegét, melyre nemcsak keresztyén tanításként, hanem mint a reformáció kulcsfontosságú, Európa egyéni és közösségi értékeit gyökeresen megújító dokumentumára is tekintünk.
Öt éve, 2009. május 22-én mondta ki és írta alá a világ magyar reformátussága, hogy együvé tartozik. Egy a nyelv, egy a hit, egy a keresztség. És egy a jövő: Jézus Krisztus, és mi őt akarjuk követni.
Fél évtizeddel később május utolsó szombatján újra összegyűlt a világ magyar reformátussága Debrecenben. Ünnepi alkalom és számvetés volt egyszerre ez a találkozó. Aki mindkét alkalmon ott volt, mint jómagam is, nemcsak a két alkalom összevetésére vállalkozhat, hanem az eltelt idő változásainak szubjektív összegzésére is.
Az öt évvel ezelőtti alkalom feszült várakozással volt tele. Kettős történelmi trauma állt mögöttünk: egy több évtizedes, határok által szétszabdalt és a diktatúra különböző változataiban, tudatában is széttöredezett magyar reformátusság, amelynek részei az alkalmazkodás kényszerében nemcsak a saját túlélési stratégiáikat és két emberöltőben annak hagyományait alakították ki, hanem azokat a kegyességi sajátosságokat, amelyek a lelkiséget adták. Ugyanakkor ott volt a 2004-es decemberi népszavazás terhe, szembesülés azzal a rögvalósággal, hogy politika maga alá gyűri, gyűrheti a legnemesebb érzéseket is. Az ebbe belejátszó bizonytalanság pedig, hogy akkor nem egy arctalan tömeg szavazott vagy maradt távol, hanem emberek, akik között ott voltak az egyházak tagjai is. A Krisztus népe. Ezt a felelősséget pedig nem lehetett levetni, hogy az idő, a döntés pillanata a Gonosz hatalmába került. Ugyanakkor a felismerés erejével hatott, hogy egy talán soha nem létező szolidaritásnak kellett volna megmutatkozni. Ez a történet leplezte le azt a hamis illúziót, hogy mindenki megvan jól egymagában.
A valósággal való szembesülés indította azt az igényt, amelyben keresni kezdte nemcsak magyar a magyarral, hanem református a reformátussal a kapcsolatot. A cselekvés ideje jött el. A megismerés kötelessége.
2009. május 22-e, Debrecen főtere nemcsak az egységnek, hanem a részek megmutatásának ünnepe volt. A sajátos örökség felvonultatása. A sokszínűség megvallása. A gazdagság kivitele a szakrális téren kívülre. Most öt évvel később ugyanez ismétlődött meg. Talán szerényebb formában.
De volt sok minden más mellett üzenetértéke annak, ahogyan megmutatták magukat az emberek. Nemcsak azt, hogy kiknek fontos az egység hanem, hogy mit jelent az együvé tartozás. Kárpátalja volt jelen leginkább. Forrongó politikai légkörből érkeztek, bizonytalanságból, amelyből egyelőre annyit éreznek, hogy fiaik katonai behívót kapnak. Magukra maradottságukban felértékelődik az összetartozás tudata. A közösség lelki támasz lesz. A megmaradás, a bizalom közege. Ott a közös imádság más értelmet nyer. Nemcsak szó. Hatalom az életre. És a többiek, Erdélytől a délvidéki és nyugat-európai szórványokig, sőt a tengeren túliakig mind ugyanarról a hitbizonyosságról tanúskodnak.
Egy ilyen alkalom túlmutat önmagán. Üzen befelé és kifelé. Befelé, hogy milyen értékek fontosak az egyházképünkben, képesek vagyunk-e egyházban gondolkozni vagy megmaradunk a diktatúra ránk kényszerített sémájában, ahol a személyes túlélés és a kongregacionalista szemlélet a cselekvés vagy éppen nem-cselekvés eredője. Aki elég önmagának, az nem keresi a nagy közösségeket. Eltorzult egyházképünk helyreállításának, az Anyaszentegyház valósága megélésének alkalma az, ami itt történik. Ugyanakkor üzenetet hordoz kifelé is. Ott és akkor a szemlélődőknek, a jelenlét által megérintetteknek. De üzen az otthoniaknak, a bizonytalankodóknak, a szórványban élőknek pedig különösen arról az erőről, ami a református egyház valósága a mindennapokban. Hiányérzetem ezen a ponton erősödött fel, hogy miközben szórványosodásról meg az egyház erőtlenségéről panaszkodni divatos, ilyen és hasonló közösségi alkalmak sem képesek megmozgatni embereket. Mintha nem a mi történetünk lenne. Könnyebb panaszkodni a sötétség miatt, mint világosságot gyújtani.
Jófajta poharazgatás közben estébe hajlóan előkerült, hogy mit is hozott az elmúlt öt év? Semmit, fejtegette valaki vehemenciával, nincs semmi kézzelfogható eredménye. A kérdés fennakadt a levegőben. Másnap, vasárnap délután a haza úton az egyik presbiter – valószínűleg foglalkoztatta a kérdés előző naptól fogva – adta meg a választ egy kicsit talán önmaga számára is. Hogy mi a haszna ennek az öt évnek? Hát az, hogy most itt lehettünk. Reformátusként reformátusokkal. Az egész világból jöttek, együtt énekeltünk és imádkoztunk. Elindult valami! Nem kell türelmetlennek lenni. Ehhez kellett a református egység!
Érdemes lenne ennek az alkalomnak másfajta keretet biztosítani. Színesebbet, változó helyszínekkel, gazdagabb tematikával. A dunántúli reformátusok REND-jének valamifajta kiterjesztését lenne jó ráálmodni erre az ünnepségre missziós kitekintéssel. Hogy ne csak önmagunkhoz, hanem a világhoz is szóljunk. Ne csak szóljunk, hanem vonjuk is be őket abba a „másik világba”, amely nem önmagáért való, hanem identitásunk meghatározó ereje.
Jó lenne, ha látnák, hogy ilyenek is vagyunk mi, magyar reformátusok.