Tölgyessynek a baloldalon nem bocsátják meg, hogy 1998-tól 2006-ig fideszes képviselő volt, hiába írta eközben a legkeményebb elemzéseket a Fidesz és személy szerint Orbán Viktor politikájáról. Az előző országgyűlési választás után előadóként hívták meg a Szabad Európa Társaság összejövetelére (2010. június 8.), de amikor olyanokat mondott, hogy Orbán Viktor érzékenyen viszonyul választói akaratához, többször felszólították, hogy fejezze már be a beszédét. Ezt a gondolatot, hogy hiába ostorozza a Fideszt, csak közéjük tartozik, elsőként Tölgyessy nagy publicisztikai ellenfele, Eörsi István fogalmazta meg Tölgyessy él című cikkében: „[H]elyenként megsemmisítő bírálata ellenére orrát befogva minduntalan lehajol, hogy elhelyezze csodálatának koszorúit a miniszterelnök immár némelyest csatakos szobrának talapzatára. Mindenesetre most már nem teljesítményét dicséri (erről nem kevésbé lesújtó a véleménye, mint nekem), hanem képességeit: gyorsaságát, elszántságát, taktikai érzékét, karizmatikus hatását” (Magyar Narancs, 1999. január 21.)
Érdekes olykor fellapozni a valaha véleményformáló orgánumot, az ÉS-t, amelyikre még - mint délolasz kisvárosok balkonjai közé kifeszített kötelekre - olykor irodalmat is aggatnak, többnyire közéleti publicisztikát, s amelyik az élet sajátos szeletét hivatott képviselni: a tudatát kevésbé, politikai erőterét annál inkább vesztett liberális értelmiség világlátását. (Merthogy eredetileg ÉLET és IRODALOM lett volna). Én épp azért olvasom érdeklődve, igaz, hogy nem rendszeresen, merthogy erről leszoktattak az évek alatt, inkább papír alapon veszem olykor kézbe, régimódiasan, szedéstechnikára, grafikára is figyelve, merthogy egy hetilapnak ne csak szellemisége, hanem arculata is legyen, kicsit olyan Zeit-osra hajazva, nos azért olvasom, mert kíváncsi vagyok egy okos és sajátos világlátással önmagát karanténba lavírozó értelmiségi – inkább mondom: gondolkodó ember – csoportosulás új és újbóli megnyilvánulásán túl ugyanakkor arra, hogy mennyire hajlandó a gondolkodó ember az önreflexióra. De tovább megyek: a kritikára és az elfogadásra.
Olvasom Kőszeg Ferenc összegzőnek szánt írását a politikai hagyományról és mit tudok meg belőlük? Hogy a Szabad Európa Társaság összejövetelén a nem tetsző vélemény megszólaltatóját, Tölgyessy Pétert többször felszólítják, hogy hagyja abba. Pedig ha valaki, akkor Tölgyessy szabadgondolkodó. Az egyik olyan véleményformáló, aki belülről látta nemcsak a magyar politikai közgondolkodást, hanem markáns alakítója volt egykor a liberális párt színeiben, rövid ideig elnökként is. De nem tudják neki megbocsátani a baloldalon – mondja Kőszeg, hogy négy éven át a Fidesz képviselője volt. Mindegy, hogy akkor is Orbán legnagyobb kritikusa.
Ez az a pont, ahol leginkább kitapintható a magyar társadalom intoleranciája. Nincs elfogadás, a változásra való képesség elhívése. A múlt azon pillanatát, amiben más a másik mozdulatlan képpé merevíti ki, s mindegy, hogy azóta mit hisz, miként viszonyul, mit cselekszik, nincs megbocsátás! Az élet tévedései ebben a konstrukcióban helyrehozhatatlanok. Ebben a gondolati rendszerben Saulnak nem lehet Pállá lenni.
Ez ráült az egész magyar társadalomra. Ha keressük a múlttal való szembenézés hiányának eredőjét, valahol itt kellene tapogatózni. Ezek magyarázatot adnak arra, hogy miért kifizetődőbb hallgatni, tagadni, hazudni, s miért nincs, nem lehetett katartikus erejű a besúgók önfeladása. (Nagyon kevesen voltak, akik megtették, azokat sem becsülte vagy állította például a társadalom nagy nyilvánosság elé, talán azért sem, mert nem érte el ezeknek száma a kritikus tömeget). Nem volt igény a megtisztulásra, mert nem volt remény a megbocsátásra. A társadalom, illetve az érintettek nagyon jól ismerték azt a világot, amiben benne éltek. Magukból indultak ki, ők se tennék meg, másoktól sem várták ezt el. Az, hogy az egyházban lévők sem tették meg, illetve nem volt bátorsága a másik félnek ezt kikényszeríteni vagy hamis felebaráti szeretetből Isten ítélőszéke elé utalta lelkiismereti kérdéssé degradálva az ügyet, jelzi, hogy nemcsak etikai hiátus, ami történt, hanem a teológiai meggyőződés hiányzott a bűnvallás mögül. Azért lett nehéz a tájékozódás, mert elveszett az iránytű biztonságához szükséges mágneses erőtér egyértelműsége.
Az említett írásból ki-kiszóló mondatok pedig arról szólnak, hogy a mögöttünk hagyott negyedszázad semmit változtatott ezen a hozzáálláson. Nincs átjárás eszmerendszerek között, nincs párbeszéd szekértáborok között. Még a hasonlóak sem tudják elv-társaik időleges eltévelyedéseit megbocsátani. Vannak emberek csoportosulások, ahol nagy koponyák kicsi szívvel ülnek le egymást meghallgatni.
Ha valamiben, ebben kitapintható a társadalom keresztyénietlensége.
Miért kellene csodálkozni, hogy olyan, amilyen a társadalom lelkiállapota, az általános közérzet, ha önmagukat okosnak tartó emberek nemhogy megérteni, de meghallgatni sem akarják egymást?
Szóval lenne tere felénk egy másfajta lelkületnek is. Csak mikor és ki viszi be ezt a társadalomba? Ez az igazi kérdés.
Hozzászólások