A mi református egyházunknak szükségét kell éreznie, hogy éppen ma és mostani körülmények között, egy új évezred küszöbén tegyen bizonyságot a székelyföldi és az erdélyi nagy nyilvánosság előtt győzedelmes hitéről. Hogy láthatóvá váljanak Istennek nagyságos dolgai rajtunk, Istenünknek engedelmes szolgáin.
Nemsokára találkozni fognak újra a reformátusok. Ebben az évben ünnepségsorozat vonult végig a Kárpát-medencei magyar reformátusságon Felvidéktől az anyaországon át Erdélyig. Három országban jómagam is részt vettem ilyen közösségi alkalmon, mindegyik másként volt felemelő. A felvidéki találkozó a Barsi egyházmegye szórványközösségének sorozatünnepségéből a legnagyobbik, az egyházmegyei vándortalálkozó volt. Kivételesen színes programok, női, gyermek és közösségi súlypontokkal, vendégekkel. Számomra mégis az egyik előadás utáni személyes beszélgetés maradt élményszámba menő egy az megmaradás és értékmentés témáját körüljáró előadás után nagyapja örökségét felidéző fiatal férfi vallomása. Irigykedéssel emlegette a (remélem nem nagy tévedéssel idézett) „cseszke brátyká” közösséget, akik ellenszélben a testvéri közösséget építik, s miközben mindenki ellenük hadakozik, híveik száma gyarapodik. Nemcsak szlovákok, hanem magyarok is nagy számban vállnak e közösség tagjaivá. Miért van az, hogy ott testvérként tekintenek nemcsak egymásra, hanem az idegenekre is, és erő érződik közösségükben, a reformátusoknál pedig üres templomok, alig hallható ének. Gazos templomkertek vannak. Nagyapját emlegette, aki a csehszlovák időben elfogadott énekvezérként soha nem fogadott el semmi adományt szolgálataiért, ő – mármint a nagyapa vallotta -, hogy Isten nem feledkezik el semmi jótettről. Ez volt az a pont, ahol az előadás után legalább egy órára leragadtam az ismeretlen ízes barsi nyelvjárást beszélő Nyugat- Európát is megjárt fiatalemberrel. A hit és szolgálat elválaszthatatlan valóság, s ha valamit akarunk tenni, akkor nem mások másolására, hanem Istenbe vetett hitünk egyedi megélésre van szükségünk és lehetőségünk. Mert az örökség kötelezvény is: neki, a szórvány magyarnak nagyapja példája és a megmaradás reménysége.
Hasonló volt tematikájában, immár új ezredévi reménységgel a Makovecz Imre által megálmodott temesvári Újezredév Református Központ Európai Uniós támogatással megvalósuló egyik szárnyának megáldása és átadása. Ökumenikus szárny. Ez volt a mottó, a fal és a mögöttes program. Ugyanakkor vágy sejlett fel mögötte a befejezésre, ami emberi mércével mérve a lehetetlen határán van, Istenbe vetett reménységgel azonban a jövő lehetőségeiben. Kétségtelen az egykor Tőkés László által megálmodott lelki, szellemi, nemzeti központ meglétének kívánalma, ugyanakkor ki kellene találni egy az épületet fenntartani képtelen gyülekezet mögé a nemcsak megvalósítható, hanem önmagát újraértelmező krisztusi jelenvalóságot szórvány magyar nyelven. Itt az asszimiláció az egyik út. Az református önértelmezés lehetne az alternatíva. Ez azonban a szórványsorsban különleges kérdés, mert a nemzeti és vallási identitás nemcsak a kisebbség, hanem a többségi nemzet esetében (román=ortodox) is tetten érhető. Ami megindító és reményteli, hogy a többséghez tartozó kisebbségek: görög katolikus, pünkösdista, baptista románok ugyanúgy, mint a református, katolikus, evangélikus magyarok könnyebben találnak hangot egymással, mint a kizárólagosan privilegizált helyzetben lévő ortodox románokkal.
Ugyanakkor az önmeghatározás korlátait jelenti a nyelvi meghatározottság, ami a kisebbségi közösségekben kontraszelektív az asszimiláció és elvándorlás következtében. Intézményi háttér nélkül a szórványközösségek személyes áldozatra alapított megmaradási kísérletek. Utánpótlásaikat a többnyire még erős identitástudatú tömbmagyarság hátteréből kapják. A baj, hogy ez második nemzedékben kezd leépülni. Így tehát e tömb hivatott a szórvány utánpótlását biztosítani. Kérdés, hogy a jelenlegi demográfiai tendenciák mellett meddig lehetséges.
És itt van két tömbmagyar reformátustalálkozó: az Őrségben július 4-6. között történő REND és a sepsiszentgyörgyi 7. Református Világtalálkozó alkalma. Hogy jók-e ezek az alkalmak? Vitathatatlanul: igen. Nagyon kellenek. Ugyanakkor elárulnak valamit rólunk, a széttöredezettség áthidalásának képtelenségét. Másként nézve, a nagytalálkozások áldozatvállalásának hiányát. Két találkozó pedig ott van előképnek: az 1991-es budapesti és az 1996-ős erdélyi református világtalálkozó. Mert azok tényleg a magyar reformátusok világtalálkozói voltak. Ma az igényt igazítjuk a valósághoz, holott ez fordítva is lehetne. Negyedszázad alatt bele kellett volna nevelni két nemzedéket a nagy találkozások vállalásának izgalmába. Az anyagi vállaláson túli szellemi igényre. Egyelőre nem ez látszik. Néhány évvel ezelőtt Böszörményi Gergely a budapesti református zenei fesztivál megálmodója arról beszélt, hogy lehetséges lenne egy „református Csíksomlyó” Budapesten, amelyik egy nagy nemzeti és hitbeli azonosulás alkalma lenne. Amolyan református „Sziget”, ha jobban tetszik térfesztivál. Egyelőre a nagy erőkoncentráció nem látszik. Regionális történéseink gyönyörűek. A nagy összefogás mögüli erő még hiányzik. Vagy lehet, hogy meg van, csak még nem állt össze. Addig mindenki érezze jól magát saját közösségein belül, de úgy, hogy nyitott legyen a másikéban való tevékeny részvételre.
Mert lemondani a nagy találkozásról álmaink feladását jelentené, azt az álmot: hogy összetartozunk.