A legnagyobb csoport, a magyarok mintegy egyharmada, „igazhitű” vallási fanatikus, aki az orbáni „államegyház” feltétlen híve. Nekik tökéletesen elég, ha időközönként olyan szózatokat hallanak az „egyházfő(k)től”, amelyekben a magyar és a nemzet szavak gyakorisága ízlésüknek megfelel, továbbá melyek szerint harcolni kell a hazánkra törő gonosz idegenek ellen, meg hogy ezúttal nem hagyjuk magunkat, és több tiszteletet isten választott népének.
Többször elolvastam Kaltenbach Jenő egykori kisebbségi ombudsman írását. Először azt hittem, hogy valamifajta szociológiai interpretációját adja a magyar vallási helyzetnek, de az arányok sehogy sem akartak összeállni a KSH adataival, amelyeket a legutóbbi népszámlálás kérdőíveire adott válaszok mutatnak. Aztán leesett a tantusz, hogy itt a vallási fogalmak mögé egy politikai üzenetet rejtett el a szerző.
Kár, nagy kár. Különösen azért, mert eddig egy a politikában ugyan helyet kereső, de mégis cizelláltan fogalmazó jogászról van szó, akinek azért több mint fogalma kellene legyen nemcsak az áthallások természetéről, hanem a kisebbségi érzékenységről, mivel maga ennek a jogi felügyeletével volt megbízva a legmagasabb szinten, éveken keresztül. A jog őre kellene tudja, hogy mi a szó ára.
Kaltenbach Jenő ugyanis a politikai elköteleződést „igazhitű” vallási fanatizmusként írja le. Szándékosan egybemos fogalmakat, amivel nemcsak az a baj, hogy a politikai ellenfelet minősíti, hanem, hogy bevon a fogalmi rendszerébe egy olyan entitást, „a vallásosokat”, akik lényegüket tekintve közel sem biztos, hogy az illető politikai beállítódást képviselik, vagy éppen apolitikus az alapállásúk.
Vagyis itt tipikus stigmatizáció történik.
Mi az, hogy államegyház? Orbáni államegyház? Voltak ilyenek a történelemben, az angoloknál az anglikán, a skandináv államokban az evangélikus, a Habsburgoknál, spanyoloknál, olaszoknál a katolikus, s vannak ma is, különösen az ortodox világban: oroszoknál, románoknál. Magyarországon nincs államegyház.
A probléma ott leledzik, hogy az elköteleződést vallási jelenségként írja le a szerző. S ezzel egybemos szándékosan egy „jelző” alatt hívő és politikailag elkötelezett embereket. Mintha a kettő több mint szinonima lenne. Teljes egybeesés.
Kár, nagy kár.
Hiszen ha olyan jogilag képzett és ezáltal feltehetően cizellált szókészlettel rendelkező emberek nemcsak megengedik, hanem egyenesen sugallják e kettő egybeesését, akkor már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy a politikai ellenfél legyőzésével egyidejűleg a vallásosság, vagyis a hívő társadalom ellenében is fel kell lépni. A forradalmi hevület ilyen szintű verbális megfogalmazása, a főpapság démonizálása azáltal, hogy a politikai elit (pontosabban a jelenlegi kormány) eme démon megtestesítője, csak oda vezethet, hogy a gonosz ellen már nem elég lázadni.
Kár, nagy kár, hogy a fogalmak összemosásával, illetve megrögözött ideák projektálasával a kereszténységet, s benne a hívő emberek sokaságát megpróbálják belerángatni egy olyan konfrontatív térbe, ahová nemhogy nem valók, de nem is akarnak jelen lenni. Mert az, hogy hívő emberek elkötelezettek politikailag, nem azonos azzal, hogy ezen elköteleződés a vallási hovatartozásukat is meghatározza. A politikai mező jobb, bal, liberális, zöld és más területét nem a vallási elköteleződés, hanem a politikai értékrend határozza meg. Hogy ebben mennyi a vallási, netán hitbeli döntés, senki sem tudja megmondani. (Vagy nem akarja).
A félelmetes, hogy a vallás és áttételesen a hívő ember a démonizálás eszközévé válik a politikai ellenfelek lejáratásában.
Semmi új a nap alatt. A felvilágosodás új hajnala köszöntött ránk.
Hozzászólások