Az idősek helyzetéről szólva Orbán Viktor elmondta, az egyik legnagyobb veszélynek az idősek és a fiatalok szembefordítását tartja. A kormány célja egy olyan egészséges magyar társadalom – folytatta –, amelyben a generációk nem szemben állnak egymással, hanem sokkal inkább egymás vállán állnak, egy közösséget alkotnak. Idézte azt az alkotmányos passzust, amely szerint a nagykorú gyermekek kötelesek gondoskodni rászoruló szüleikről, majd hozzátette, hogy ez az "erkölcsi parancs" még nincs végigvezetve a magyar jogrendszerben, így erről szerinte érdemes lenne tárgyalni a jövőben.

Generációk egymásrautaltsága – hvg.hu

Kevés ember van, aki évtizedekkel előre gondolkozik, hogy mi is lesz vele majd, ha egyszer kilép a munka világából. De politikus se sok, aki hivatali idején túlra tekint, és valamifajta általa képviselt értékelvűség mentén egy döntést hosszútávra végig mer gondolni. Kétségtelen, hogy hosszú távon az időskori ellátás állítja kemény kihívások elé majd a társadalmat. Részben a nyugdíjrendszer, amelynek mai állapota nem a jövőbe való befektetés, hanem a szociális igények kielégítésén (és az olykor ehhez kapcsolódó politikai hasznon) túlra alig tekint. Üzenetében pedig azt hordozza – lévén, hogy a nyugdíjjárulékokat nem befektetetik, hanem újraosztják -, hogy a ma befizetőknek csak akkor lesz valamifajta nyugdíja, ha az akkori termelőréteg szintén becsengeti a maga garasait a maiakhoz hasonlóan a nyugdíjbiztosítás pénztárába. Egyébként élni kevés, meghalni se lesz sok az a pénz, amit nyugdíjként kézhez vehet a ma középgenerációja. Ez tehát a pénzügyi vízió.

De van itt egy legalább ennyire fontos, talán a pénznél is fontosabb tényező: a nemzedékek egymásra hagyatkozó szolidaritása. Ez az igazán érdekes. És ez az igazán kritikus.

Amikor jövőről, fenntarthatóságról beszélünk, nem lehet megkerülni magát az embert. Az Isten által teremtett lényt, a felelősséggel felruházottat, aki nemcsak a környezet, az állatvilág és ózonréteg megóvására kapott megbízatást, hanem arra is, hogy gondoskodjon azokról, akiknek életét, kultúráját, nyelvét, közösségi tapasztalatát köszönheti.

Az úgynevezett zárt társadalmakban a nemzedéki együttélés nem jelentett problémát. Nem volt ez konfliktusmenetes, de a közösség erkölcsi szabálya mentén, évezredeken át működött. Sőt kiszámítható módon működött. Ez a kiszámíthatóság adta a társadalmi rendezettséget, amely két alapértékre, az életkorra és a bölcsességre (tudás és tekintély) mindenképpen épített. Ez a kiszámíthatóság egyfajta társadalmi életpálya-modellként működött. Mindenkinek volt esélye az előrelépésre. Ezért ennek a lépcsőfokai egy-egy erkölcsi állomást is jelentettek, hisz aki a közösségben a bölcsek tanácsának tagja kívánt lenni, annak előzetesen bizonyítani kellett rátermettségét.

A modernitás ezt a kiszámíthatóságot verte szét. Megbomlott a társadalmi egyensúly. Itt történt a szemünk előtt. Amikor nem a közösség értékrendje, hanem egy kívülálló (pl. multinacionális vállalat) döntése volt a meghatározó. Hirtelen „született” egy vesztes nemzedék. Ez egy fél földrésznyi embert érintett és úgy tűnik, hogy nem akar véget érni. A politika így került a szociális ellátások csapdájába és így kényszerül tologatni maga előtt egy olyan problémahalmazt, amely egyszer csak maga alá temeti az ún. jóléti társadalmat.

Mi a jövő útja? Van, aki a magán megtakarításokra esküszik. Csakhogy ide érkezik a már felvetett problémakör, mire lesz elég ez a pénz? Ellátásra se sok, de emberi jelenlétre kevés.

Ha ma a Nyugat-európai társadalmakra nézünk (itt az osztrák határ mellett, ahol e sorokat írom, napi valóság), nem az a kérdés, hogy mennyi pénz van a gazdaságban vagy egyes embereknél, hanem, hogy maradt-e ember, aki a betegekről, elesettekről, a szülőkről, nagyszülőkről, egyedül maradt testvérekről gondoskodjon. Ma a gazdag államok a szegényebb Kelet-európai régió „irgalmasságára” vannak hagyatkozva. Lengyelek, magyarok, románok, szlovákok, ukránok végeznek százezres számban beteggondozói ellátást. A gazdag nyugat emberileg nem vállalja fel pénzért sem elesettjei ápolását. A segítség nem szolgálat többé, hanem szolgáltatás. Addig, míg kapható ember a feladatra.

Nem véletlen, hogy hol került a társadalmi viták kereszttüzébe az eutanázia kérdése!

A nyugati világ szolidaritása megbomlott. Az anyagiak középpontba helyezése pedig szolgáltatássá züllesztette az évezredes szolidaritást.

Jó irányba tapogatózik az, aki újra szeretné építeni a nemzedékek közötti bizalmat, a kölcsönös ráhagyatkozást és felelősséget. Mert ma még ama illúzió rabja a fehér ember, hogy pénzzel minden megvehető. De nem. A szeretet sem. Az irgalom sem. A betegágy mellett állás sem. A halálig való elkísérés sem.

Valahol visszakívánkozik társadalmi szinten a Biblia igazsága: „Tisztelt atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad tenéked”!

Erre a régi-újra kellene megtanítani az új nemzedéket!

Hozzászólások