„Franciaországban pusztán 14 ezer egyházmegyés pap van. Kábé a felük 75 évesnél idősebb. Ez annyit tesz, hogy a helyzet drámai. Már egy plébániát vezetni is nagy munka. De Franciaországban »normálissá« vált, hogy egy lelkipásztornak plébániák tucatjait kell ellátnia. A szentmise áldozatának rendszeres bemutatása lehetetlenné vált. A legtöbb plébánián csak alkalmanként van szentmise. Langres egyházmegyéjében minden papnak átlag ötven plébániát kell ellátnia. Röviden, spirituális katasztrófa elé nézünk. A papszentelések száma sem biztató. 2009-ben csak 89 egyházmegyés papot szenteltek Franciaországban…Szerencsére, a tradíció szemináriumaiból jó és biztató hírek érkeznek. A tradicionalista közösségeknek és egyházmegyéknek van utánpótlása. Mi több, tele vannak a szemináriumaik. Ezért remélhető, hogy több régi rítusú szemináriumot nyitnak. Nem áll fenn annak a veszélye, hogy üresek maradnak, minthogy a fiatal hívők erősen érdeklődnek a tradíció iránt.
Mióta Ferenc pápa nem éppen hagyományos megközelítéseket alkalmaz pontifexi megnyilvánulásaiban Vatikánba kerülése óta, felszínre bukkant egy érdekes csoport, az ún. tradicionalisták, akik nemcsak, hogy kritikusok a katolikus egyházfő kijelentéseivel, illetve a dogmákhoz való viszonyulásaival, hanem egyenesen addig merészkednek véleményeikkel, hogy az egyházat meg kell védeni a saját fejétől. Ne firtassuk a pápai tévedhetetlenség dogmáját, már az előd, Ratzinger bíboros is belefutott a kételybe. Azt, hogy az intézmény erős, mutatják az amúgy teljhatalommal rendelkező pápa irányában megnyilvánuló kritikai hangok. Ugyanakkor jelzik az útkeresés szükségességét és nehézségeit. Leegyszerűsítve: változás vagy változatlanság. Ha változás, akkor modernizálódás, azaz elszakadás valamilyen módon a korábbi alapállástól értve alatta a dogmatikai, hittani és az ebből elvezethető etikai viszonyulást, vagy pedig a visszatérés a hagyományhoz.
Az útkeresés nehéz, de kétségkívül érdekes, hisz olyan nehezen egyeztethető egységek részére, mint Európa és a sokrétű európai hagyomány, vagy protestáns lenyomatú Észak-Amerika versus Latin-Amerika, illetve az előbbi évszázadban nemzeti függetlenséget nyert Afrika és Ázsia katolikusai számára kellene egy egységes hittani egészet megalkotni úgy, hogy az egyház a társadalmi szervező erő is legyen egyben, legalábbis saját hívei számára. A II. Vatikáni Zsinat utóélete, különösen a nemzeti nyelvek megjelenése a misében, utat nyitott a nemzeti identitások megerősödésére. Ez a mozzanat közelebb sodorta a katolikus egyházat az akkor már e téren évszázados hagyományokkal rendelkező protestáns egyházakhoz. Ugyanakkor a szekularizáció olyan kihívások elé is állította, amellyel politikai támogatás hiányában egyre nehezebben tud megküzdeni.
Az utóbbi évek fejleményei és különösen a hagyományos európai katolicizmus térvesztése a kontinens déli és dél-nyugati területein megérlelték a kérdést, hogy vajon jó-e az irány, ahová a katolikus egyház tart? Itt nemcsak az egyház papi utánpótlásáról van szó, hanem olyan dogmatikai, illetve etikai alapkérdésekről, amelyek a társadalmi igazságosságot, a család fogalmát, a válások sákramentumi és ebből fakadó lelkigondozói kérdését érintik. Nem kevésbé pedig a vegyes házasságokban élők közös sakramentális részvételét, amelyet különösen a német nyelvterület katolikussága szeretne elérni.
Jorge Bergoglio, új pápa személyében egy az egyház megújulása letéteményesét vélték megtalálni. Hivatali idejének kezdetén az egyházi és a világi sajtó pozitív egybecsengése volt hallható. Egy idő óta pedig egyre erősebbek a kritikai hangok, különös módon épp az egyházi oldalról. Valamifajta eltávolodás érzékelhető. Sőt irányváltás, egyre inkább fókuszba kerülnek azok a kezdeményezések, amelyek a hagyományhoz való visszatérést keresik. Vagy egyenesen azt emelik vissza a liturgikus gyakorlatba. Paradox a helyzet, amely a megújulást a múlt visszatérésétől reméli. Kétségtelen, hogy egyfajta ellenszegülés ez a mainstreemmel szemben. Valamifajta kísérlet a liberalizmus térhódításának megállítására. Hogy markáns ellenszegülésről vagy valamifajta fundamentalizmusról van szó, még nem egyértelmű. Ez utóbbi azért is nehezen elképzelhető, mert a fundamentalizmus keresztyén talajon protestáns eredetű.
A modernitástól való visszakozás is egy lehetséges magatartás, kérdés, hogy mekkora tömegek térnek vissza majd e kezdeményezés nyomán az odahagyott hagyományba? Vagy ez némely kolostor kiváltsága marad? Hogy igény van rá, jelzi az egyre markánsabb média megjelenés.
Kíváncsiak vagyunk, a vissza mennyire visz előre? Avagy tradíció mekkora hívószó az egyházban?
Hozzászólások