A Magyarországi Református Egyház ezúton is kifejezi szolidaritását és testvéri közösségét a megalapozatlan és felelőtlen bírósági döntés által kiszolgáltatott erdélyi reformátusokkal, és a precedens miatt fenyegetett helyzetbe került összes romániai vallási felekezettel. Egyházunk a maga részéről mindent megtesz azért, hogy felhívja a nemzetközi egyházi és világi szervezetek figyelmét a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium körül kialakult helyzetre és a kommunista diktatúra idején elkobzott egyházi tulajdon visszaszolgáltatása terén tapasztalható súlyos problémákra.
Minden közösségnek vannak emblematikus épületei, amelyek többet jelentenek a falaknál, az építészeti stílusnál. Egy közösség lelke van benne. Nekünk, reformátusoknak ilyenek a kollégiumaink. Pápa, (Sáros) Patak, Debrecen, a nevek hallatán szívek dobbannak meg, szellemi műhelyek gazdagsága árad a falukutató mozgalomtól a nyugati akadémiák tudásgyűjtögetéséig. Móric Zsigmond Nyilas Misije nem is gondolkodott másban, minthogy Debrecen hiányában Patakon is lehet emberré a diák. Szabó Dezső bárhogy hányta dühét a szerinte hivatását vesztett magyar kálvinizmusra, örökségét mégis szeretett Alma Materére, a kolozsvári Református Kollégiumra hagyta. Cs. Szabó László is, aki az angol eleganciánál csak Itália dómjait és Toscana kertjeit csodálta jobban, s esszéiben egyetlen lélegzetvétellel átfutott Nagy Károly frank birodalmának évezredes örökségén, földi porsátorának nyughelyéül a sárospataki temetőt választotta.
Erdélynek is meg volt a hét bástyája, hét református kollégium, ahonnan Kőrösi Csoma szelleme keletnek, Adyé nyugatnak tartott. Nagyenyed, Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Zilah, Szatmár és Sepsiszentgyörgy és mellé a nevek: Bethlen Gábor fejedelem, Apáczai Csere János, a Bolyaiak, báró Wesselényi Miklós, Páskándi Géza vagy Makkai Sándor. Nem név és nem tudomány, szellem, nagyság, vállalás, hanem egy közösség megtestesülései ők.
Ellopták. Először az épületeket, aztán lassan és szisztematikusan a tudatból a szellemet, amit nemcsak a géniuszok, hanem a nemzet napszámosai hagytak maguk után. Megtört a történelmi folytonosság az egyetlen Debrecen kivételével. Vesztesége volt ez a magyarságnak és a reformátusságnak.
A diktatúrák bukásakor felcsillant a remény a régi szellem feltámasztására és az épületek visszaszerzésére. Csakhogy mindkettő elé akadályt gördített az idő. A szellemébe a törést. Mint régi mesterek öreg szerszámok megbízhatóságára és a nemzedékről nemzedékre való továbbadott tudás minőségére, vagy az öreg kertészek a grófi kertek parkjainak szépségeire, úgy emlékeztek az öregdiákok a régi iskoláikra. Azt próbálták feltámasztani, másról nem is volt tapasztalat. Csakhogy időközben a szerszámokat szétlopták, a park fáit tűzre vetették, virágágyásai helyén pedig betonjárdát építettek és másfajta rend szerint, másfajta magokkal szórták tele a földet és savasították el a modern kor kemikáliáival. A régi szellem nehezen talált táptalajra, s még mindig a kísérletezgetés idejét éljük, merthogy bármilyen öreg fát percek kérdése kivágni, de egy csemete terebélyes fává évszázadok alatt lesz. Az épületek nemcsak vagyoni értéket, hanem biztonságot is jelentettek, különösen a kisebbségi sorsban élő magyarság számára, mert belül legalább szabadon használhatják jelképeiket, félelem nélkül szólhatnak anyanyelvükön és építhetik a közösségüket. Az épület ugyanakkor a jelenlét szimbóluma. Úgy az egyházi, mint nemzeti jelenlété. Ezt nagyon is jól tudja az a hatalom, amelyik negyedszázad alatt kétezer hagymakupolás templomot épített fel állami pénzből, jelezve ezzel igényét a területre. És nem véletlenül igyekszik megakadályozni a formál jog minden eszközével, hogy az ő jelenlétének ellenpólusa sehol se jelenhessen meg. A Székely Mikó Kollégium ennek a játszmának esett áldozatul. Ma már világosan látszik, milyen kicsinyességnek köszönhető a háromszéki magyar református oktatás egyik fellegvárának eleste. Itt a szimbólumok rendszeréről és ütközéséről van szó. S ebben a történetben mégiscsak az szomorú, hogy van egy látszólag kívülálló harmadik fél, a román állam, amelyik röhög a markába, mert nemcsak egy vagyoni értékre tette rá a kezét, hanem besöpörte a székely virtus jelen esetben amaz Ábeles bölcsességet nélkülöző gyümölcsét.
Ez a – reméljük, nem elveszett – történet, lehet, hogy nagy áldozatok árán, de még jóra fordulhat. Szükség lesz minden testvéregyház imádságára, kapcsolatrendszerére, külföldi, mindenekelőtt nyugati partner segítségére, nemzetközi fórumok elé vitelére és egy olyan kényszerhelyzet támasztására, amelyben a református egyház visszakapja jogos tulajdonát. És az egész háromszéki magyarság javára tudja majd fordítani. A református Mikó, a megmaradás és az új nemzedék formálásának új lelki, szellemi műhelye lesz.
Jézus mondja: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok” (Mt. 10,16).
Ez a történet megmutatta, hogy az elkobzott javakat sem könnyű visszaszerezni kisebbségi sorsban, de azt is, hogy mennyire szükség van arra a szellemiségre, amit a református kollégiumok képviseltek, s amely gróf Mikó Imrében és kortársaiban, az akkori háromszéki magyarságban még a jövőnek hozott áldozatban és reménységben jelent meg.
Ezért a szellemiségért ejtek egy könnycseppet.
Hozzászólások