A Magyarországi Református Egyház (MRE) Zsinata a 2011-es balatonszárszói tematikus ülése után létrehozott egy testületet, amelynek feladata, hogy „az egész református közösséget bevonva, leírja a reformátusság jelenlegi helyzetét, és megfogalmazza azokat a lehetséges irányokat, utakat, amelyen haladva az egyház hiteles tanúságtétele mind több emberhez elérhet".
Az Egyházi Jövőkép Bizottság ennek megfelelően cselekvési tervet készít a Zsinat számára annak novemberi ülésére. A bizottság tagjai elkerülhetetlennek tartják, hogy „az egyház a maga jövőjéről párbeszéd formájában fogalmazza meg látását", ezért a stratégia megfogalmazásába a gyülekezeteket és az egyházi intézményeket is be szeretnék vonni. Érintés címmel tájékoztató-segítő anyagot készítettek, melyet már eljuttattak a gyülekezetekhez és intézményekhez (és amely már az interneten is elérhető, lapozható formátumban).

Sorsdöntő párbeszéd a megújulásért - Református.hu

Az Egyházat nem féltem a jövőtől, nincs semmi félnivalónk. Az Egyház, Krisztus teste maga a jelenben megvalósuló jövő. Mondom ezt, mert fülemben cseng teológiai professzoromnak, Szűcs Ferencnek a mondata: "Mi nem a jövőt, hanem az Eljövendőt várjuk!" Félnivalóm az egyetemes Egyházzal kapcsolatban nincsen, jöjjön bármi az elkövetkező pillanatban vagy években, bármennyi is legyen még kimérve az emebriségnek.

Hogy Isten népén belül a saját szegletemmel, a magyar reformátussággal mi lesz, az már más kérdés. Válságban vagyunk, rengeteg megoldatlan problémával küzdünk, egyre kevesebben hallják meg a hangunkat, ráadásul már a fel-fel mutatott tömegek is a múlt ködébe vesznek. Vagyis hát a múlt az pont, hogy nem ködös. A jelen az, a jövő méginkább, való igaz, a múltunk világos, de hát nem jelent megoldást a múltba való révedezés. Levéltárakat rendezni jók vagyunk, hithőseink emlékműveit tisztán tartjuk (még), de képesek vagyunk a jövőre? Jövőképesek vagyunk-e?

Most például tényleg az a legnagyobb bajunk, hogy emléktáblát avattunk fel? Vagy az, hogy hogyan viszonyulunk egy múltbeli eseményhez, ami 60-70 évvel ezelőtt történt? Kétség sem fér hozzá, fontos a múlt, meg is határoz minket, de engedjük, hogy meg is kössön? Hiszen minden ünnepünk a múltról szól, különösen a szobor, kopjafa, emléktábla-állítások és avatások. De tényleg ezek a legnagyobb problémáink? És tényleg arról kell vitatkozni a zsinatnak, hogy a „kárhozatos bálványimádással” mit is kezdjünk a 450 éves káténk ünnepén? Amennyire nem sikerült Kálvin személyét közelebb hozni nemhogy a társadalomhoz, de a gyülekezetekhez sem a Kálvin-emlékévek során, olyannyira nem érzem ezt a kérdést sem aktuálisnak most. Pontosabban, nagyobb bajok is vannak, mint az említettek. ... Mit kezdünk a társadalom folyamatos változásával, a cyber-nemzedék, az Y- és Z-generációk gyökeresen más világ- és egyházlátásával? Nem kellene átalakítani a hittantanítást, a konfirmációt, a tanításunkat? És itt végképp nem arról van szó, hogy hagyjuk el a régit, szolgáljuk ki az igényeket, idomuljunk hozzá a mai modern korhoz, az évenként tapasztalható változásokhoz. Hanem arról, figyeljük-e a társadalom rezdüléseit, változásit, s ahhoz hozzátesszük-e a magunkét. 

Pótcselekvés - Parókia

Arccal a harmincas évek felé - túl sokszor érzem, hogy ez a fő irány az egyházunkban. Értem én, visszatekintünk az eltépett fonal túlvége felé, próbáljuk megemészteni, hogy több évtizednyi diktatúra több évtizednyi gettót jelentett, hazugságokkal, kínos csenddel. Valahogy vissza kellene csinálni, valahogy fel kellene venni azt a ritmust, amit elveszítettünk (amit elvettek tőlünk), és révedünk bele, mi, károlis valákat mormogó bocskais papok, egy elveszített aranykorba, és velünk még pár társ.

"Akkor még voltunk valakik, akkor még hitt Istenben az emberek, akkor még számított a szavunk." Fogalmazzunk másként: akkor még azt a nyelvet beszéltük, amit a társadalom, aztán minket lekapcsoltak, a többi meg ment a maga útján. '89 után pedig azt hittük, visszatérhetünk. A baj az, hogy kicsit visszatértünk, de nem jöttek velünk sokan. Nem lehet kérdés, helyes az igazságtétel, a névtelenített hősök felmutatása, négy évtizednyi torzítás kijavítása. Fontos feladat rendezni a múltat, ismerni, ismertetni. De nem csak ez van nekünk.

Ha megkérdezünk egy jövőkutatót a következő pár év nagy trendjeiről, ugyanazt halljuk, mintha tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt tettük volna fel a kérdést. És nemcsak a jövőkutatók válaszaiból gondolhatnánk azt, hogy egy egész szakma beszélt össze, hanem a tudományos tényekből kiinduló (ún. hard) science fiction-szerzők regényeiben is ugyanaz a pár téma tűnik fel Jamais Cascio jövőkutató szerint.

Már a jövőkutatóknak sem jut eszükbe semmi - Origo.hu

Azt mondják, hogy addig ér valamit az élet, amíg van előttünk valamiféle elképzelés, valami cél, valami vágy, ami hajt bennünket előre, amíg van valami jövőképünk. Ha ez megszűnik, akkor beáll a zavar, a tanácstalanság, csak valamiféle vegetálás van ideig-óráig, aztán megállíthatatlanul jön a leépülés, a megsemmisülés.