Tiltakozásul a cseh köztársasági elnök által újévkor meghirdetett szokatlanul széles körű közkegyelem ellen számos csehországi önkormányzat és iskola eltávolította Václav Klaus portréját a hivatalokból és az osztályokból – közölte az iDnes cseh hírportál hétfőn.
Václav Klaus felejthetetlen búcsút vesz a cseh emberektől, amikor tíz év után úgy válik meg államfői mandatumától, hogy több mint 7000 fogvatartottnak hirdetett kegyelmet. Azok számára egészen bizonytosan felejthetetlen elnök marad Václav Klaus, akik az amnesztia részesei. De nemcsak róluk van itt szó. Kiderült, sőt hangos véleménynyilvánításba kezdtek a csehek, hogy ők, a tisztességes állampolgárok nem kérnek a közkegyelemből. A döntés nyomán már több mint 600 csehországi polgármester távolíttatta el hivatalából az államfő portréját.
A számokról annyit érdemes tudni, hogy a cseh börtönlakók közel egyharmada kiszabadul, ám az amnesztia nem vonatkozik bármilyen bűncselekményre. A visszaeső bűnelkövetők nem tartoznak ebbe a kategóriába, és "nincs kegyelem" azok számára sem, akik halált vagy maradandó sérülést okoztak.
Visszatérve a feketelistázott, sutba vágott elnöki hivatali portréra... A közvélemény karakteresen megfogalmazta: ahogy az aktuális hatalom az ítélkezést sem gyakorolhatja kontroll nélkül, ugyanúgy nem lehet belekényszeríteni embereket a felmentő kategóriájába. A cseh megkérdezettek 82 százaléka elutasítja a döntést, de tény, hogy a köztársasági elnök alkotmányos joga, hogy közkegyelmet gyakoroljon. Mi lenne hát a jó egyensúly? Egyáltalán a csehek, vagy bárki számára ítéletgyakorlás és megkegyelmezés elégséges arányáról szól ez a kérdés? Számomra biztosan nem. Mert ha egyenlő súlyú fogalmakként kezelném e kettőt, akkor igaz lenne, hogy kegyelmet gyakorolni ugyanolyan értékű megnyilatkozás, mint cinkossá válni vagy bűnössé tenni. Az államfő az újrakezdés esélyét emlegeti, a cseh társadalom azt mondja, hogy "nincs kegyelem". A dualizmus éppen azzal a veszéllyel fenyeget, hogy túl nagy szerepet tulajdonít a bűnös szándéknak. Aki kegyelmet gyakorol, aki megbocsát az is bűnös lesz, mert az átélt igazságtalanságok - ha úgy tettszik igazságtalan - egyoldalú rendezésével próbálkozott. A kegyelmes arcok nem ellensúlyoznak, nem lehet őket keretbe foglalni. A saját asszociációs bázisomon meg kell kérdeznem, ez a fajta logika nem azt kívánná, hogy minden nyilvánosan kifüggesztett, még Európa térképén, falain maradt kegyelem-hirdető Jézus kép eltávolítható, aki megfogta a prostituált nő kezét és új életet ajánlott neki, aki megbotránkoztató módon szeretett inni és enni; s arra ösztönözte hallgatóit, hogy a régi kövek helyett, új, nagyívű építkezés kockázatát vállalják vele együtt.
Nem védem a cseh államfő döntését, egész biztos, hogy a börtöncellák megnyitása 7500 kockázatot rejt magában. Nem gondolom, hogy az erőszak, a rágalmazás, a sikkasztás ellen mindenfajta védelem jogtalan lenne. A Reposzt oldalain jelent meg azokról az indiai nőkről szóló írás, akiket megerőszakoltak... A cikk szerzőjével teljes mértékben egyetértek, a bűnnek mindig van arca és neve. Ebben az értelemben csak provokációnak tudom tekinteni a feltételnélküli/értelmetlen pacifizmus álláspontját.
De nem Csehország politikai megosztottságához akartam hozzászólni, az nem az én asztalom. A zajkulisszákon túl ez a nagy volumenű kegyelmi tett számomra feltétlenül túlmutat aktuális politikai programokon, még akkor is, ha az összehasonlítás adja magát: tavaly Magyarországon pozitív kegyelmi döntés 8 elítéltet érintett, így összességében a megkegyelmezései arány nem érte el a másfél százalékot.
Miről szól a közvélemény felháborodása? Kétségtelen, hogy a megbüntetés, a számonkérés - de a felelősségvállalás is - mélyen emberi természetünkhöz tartozik. Az igazságkeresés elementáris igényéből következik, hogy ha egy társadalom lemond az igazságtételről, az elégtétel jogáról, lehetetlen erkölcsi helyzetbe hozza önmagát. De ez csak az egyik oldal. Nemcsak felháborodni kell tudnunk, hanem újra és újra helyet adni magunkban az irgalomnak. Milyen szinten? Lehet ez az egyén és az egész társadalom igénye is? Van, aki úgy gondolja, hogy a megbocsátás csak azon az alapon működhet, amikor maga az áldozat személyes küzdelme, munkája jelenik meg a megbocsátás eseményében. A személyes érintettség nagy teher és nagy ajándék is, ugyanakkor minden közösség jó, ha időről időre megkérdezi magától,- ez történik most Csehországban és Szlovákiában - hogy megváltoznak-e attól a dolgok, hogy a bűnössel úgy bánunk, mintha nem lenne bűnös?
A most kegyelemben részesültek olyan emberek, akik házi őrizetben voltak, közmunka programra ítéltek, gazdasági csalások elkövetői - ezeknek az embereknek van nevük és történetük megismerhető. A családban, a közéletben is úgy működünk, hogy amit nem tudunk hová tenni, nem ismerünk, az gyanakvást kelt és bűnbakká válik, de amit ismerünk, azt meg lehet bocsátani.
Úgy vélem, hogy az erkölcsösség lehetősége nemcsak az igazságos elbírálást, vagy a büntetés eszközeit adja egy közösség kezébe, hanem a megbocsátást is. (A mai amerikai jogalkotás bevezette és gyakorolja az igazságszolgáltatásnak azt a módját, - még egyes életellenes bűnelkövetők esetében is - amit helyreállító (restorative) igazságnak neveznek.) Még az Ószövetség talaján sem feltétlenül isteni ihletettségű gondolat, hogy a bűn feltétlenül vért kíván.
A moralitás ott kezdődik, ahol "van mihez képest". A kegyelem csak akkor több mint az ítélet, s az irgalmasság akkor haladja meg a jogos büntetést, ha van hová visszanyúlni. Számomra az egyetlen értelmes dolog, amely a pozitív változást, esélyt hordozza magában az Újszövetségben rejlik. Az erkölcsi határhelyzetek sokszor meghaladják az ember erejét, de ez nem azt jelenti, hogy nincs mihez mérni tetteink.