Magyarországon, a 90-es évektől, a rendszerváltás után a magyar nemzet már szabadon ünnepelhetett, emlékezhetett az 1848-49-es szabadságharcra és forradalomra. Az alkalmi ünnepségeken a Himnuszt meg a Szózatot énekelték, s a mindenkori hatalom képviselőinek szónoklatai után az ünneplők az alkalomhoz illő verses-zenés műsorban gyönyörködhettek. A középiskolában mi is minden évben emlékeztünk, meghallgattuk Petőfi Nemzeti dalát, de akkor, partizánfilmeken fölnevelkedett tizenévesekként még nem igazán értettük 1848 üzenetét.
Március 15-e jelkép, a magyar nemzet szabadságszeretetét, szabadság utáni vágyát fejezi ki. Petőfiék hittek abban, hogy a közelgő tavasszal, a természet megújulásával együtt megújul a magyar nemzet is. 

Magyar virtus -  http://hetnap.rs

 

Az 1848-49-as forradalom és szabadságharc nemcsak a magyar nemzeti önazonosság különleges meghatározó eleme, hanem a szomszéd népek identitásáé is. A közös szabadság belső parancsa még akkor is ott élt magyarok, románok, szerbek, horvátok forradalmában, ha a szabadságharc végnapjaiban született, és így későn törvénybe emelt nemzetiségpolitika a szabadságharc legsúlyosabb kérdései közé tartozik. A közös szabadság eszméje, gondolata nemcsak lelkesítő szófordulat volt, hanem tettekben megjelenő  bátor helyállás. A szabadságharc ismeretlen honvédjai, és mitikus, emblematikus alakjai, - csak néhányat kiemelve - Kossuth, Stratimirovic (aki magyar kokárdával jelent meg az újvidéki szerb gyűlésen), Leiningen-Westenburg Károly vagy Perczel Mór helytállása  kifejezte, hogy a magyarság szolgálata kéz a kézben jár az ember(iség) szolgálatával. A törvény előtti egyenlőség gyakorlata azt az ívet adta az életnek, hogy a haza hozzánk tartozik. Közünk van közös ügyeinkhez. A hazában sokkal több köt bennünket össze, mint amennyi elválaszt.

Egy író vallomásában hallottam a kifejezést, hogy a hazának gyermekei vannak. Ahol gyermekek vannak ott jövő formálódik, mert tudják, hogy örökségükben mennyi közös érték van; ők is kaptak, hát nekik is kötelességük továbbadni. A magyar nyelv megannyi rejtett szépsége között az „anyaföld” még holtában is védelmezőn tudja magába rejteni a magyart, mert „Itt élned, halnod kell.” A gyermekek áldása a jövő és az erő, az a kincs, hogy a közös múlt nemcsak arra alkalmas (van, akinél csak arra), hogy darabokra tépjen szét egy közösséget, hanem az önkifejezést segíti, hogy egy nagy családban még lehet tiszta, és vonzó fogalmakkal beszélni az otthoniról vagyis hazaszeretetről. A hazaszeretet fogalmára szokták mondani, hogy csak akkor tudjuk ideológiai felhangok nélkül körülírni, ha először a hazai táj szépségét, az otthon, a család belső békéjét őrizzük a szívünk legbensejében. A családi kötődés varázsszó, akár erkölcsi, akár nemzeti vagy lélektani értelemben szembesülünk vele, mert azzal a bátorsággal tekint a jövőbe, hogy az enyémekért hozok áldozatot.
1848 legendás hősei úgy tudtak a jövőért együtt cselekedni, - bármit hozzon is a jövő - hogy kiszolgáltatott alattvalók helyett családdá, közösséggé válhat az ország.
Milyen sokszor maradunk alul/kívül elkötelezettségeinkben még a a legkisebb közösségi színtereken is. Az igazi bajok ott kezdődnek, ha már valaki fizikai értelemben sem tud hazamenni. És nem azért, mert nem áll a szülői ház. Kölcsey még így mondta: „Nincs semmi, amit a hazának kívánni joga ne lenne”. Ha Kölcsey mondatának lenyomata legalább a legkisebb életközösségben, generációk között tovább élne, ma is másként néznénk szembe nehézségeinkkel.
Ván Benjamin kiskunhalasi és látrányi időszakában is romlatlan szépséggel és bátorsággal tudott beszélni a haza megtartó erejéről.
Egyik írásában a libák tanítanak, hogyan lettek a liba fiak anyjuk ellenségeivé. „Ez a madár szigorúan őrzi családi körét s azt meg nem bontaná azzal, hogy idegent befogad. - Ezt a tudatát azonban nem a vére adja, hanem neveltetése, mert a vér törvényéről éppen úgy nem tudnak, mint az emberek... Ezek a ludak a maguk zárt körét őrzik, és abba nem engedik be anyjukat, pedig a véréből fakadtak s az költötte őket, s az jajgatta el fájdalmát, amikor kivettem pelyhes fiait szárnya alól. Ez a szegény anyalúd most társtalan. Fiait sóváran kísérgeti, mert maga van s fáj neki társtalansága, míg fiai hárman vannak. Heteken, sőt hónapokon át kísérgeti őket őket, de azok ugyan nem szánják meg anyjukat s részvétlenül nézik sóvárgásukat, amint távolról kísérheti őket.
A magára maradt öreg ludam mondta el nekem azt a jövendőt, ami azokra vár, akik csak életüket adhatják át fiaiknak, eszméik, emlékeik nélkül. Ha sikerül elvágni az útját a tradíciónak s idegen anyákra bízzák az ifjak nevelését, azzal a láncszem elszakad örökre s az ifjak élvezik azt a szabadságot, amit nem nyűgöz, nem terhel a vallás, az erkölcs, az anyák könnye, az apák szigora, az ősi szokások, a nemzet testéhez tartozás tudata; - semmi, ami fegyelem, korlát volt ősi időktől fogva ...
”  
Ván Benjámin látásmódja ma is példa arra, hogy az ünnepnek, megemlékezésnek, a fájdalmas közelnek fontos helye van az életünkben.  A szabadság csak akkor nem lesz látszólagos közöttünk sem, ha Isten tervéhez illesztjük azt. Nemcsak elviselhető életre vágytak az emberek 165 évvel ezelőtt, hanem olyan értékeket magukban hordozni, melyek átláthatók és tiszták, amely képes nemzeteket is összekötni. 1848-at ma is ünneplik határainkon túl is. Azok, akik különböző nemzetetek fiaiként csatlakoztak a szabadságharchoz nemcsak az idők szavát értették meg, hanem azokkal a polgári értékekkel azonosultak, amelyek nem az ellenségeskedés hangját ütik meg, hanem egyben keresztyén értékek is.  

Hozzászólások