A keresztényeknek sürgetően át kell érezniük, hogy milyen nagy szükségük van az egységre – mondta Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek a Krisztus-hívők egységéért tartott ökumenikus imahét ünnepi országos nyitó istentiszteletén vasárnap Budapesten, a Fasori evangélikus templomban.A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) rendezvényén Erdő Péter kiemelte: a keresztényeknél is jobban rászorul az egységre a nem hívő világ, „korunk és a világ állapota pedig megkívánja, hogy újra átérezzük missziós küldetésünket, hitünk továbbadásának vágyát és örömét”. Ezért is fontos a keresztények egysége – mondta a bíboros.
Erdő: A keresztényeknek nagy szükségük van az egységre - mno.hu/belfold/
Zajlik az ökumenikus imahét. Úgy látom, hogy városokban stabilabb, „sínen járóbb” előkészületek, döntések, és istentiszteletek kapcsolódnak a közösen megrendezett imahéthez, mint falvakban.
Legalább is a környékünkön, Veszprém megyében mindenképpen így van.
Az ökumenének persze nagyon sok szintje van. S a hétköznapi szép találkozásokon túl azokra az erőfeszítésekre is érdemes pillantást vetnünk, amelyből jó látni, hogy egyházvezetők, a MEÖT, vagy más ökumenikus szervezetek nem tekintik „befejezett projektnek” az ökumenikus párbeszédet.Minden évben elhangzanak a kulcsszavak - egység, Krisztusban mélyülő párbeszéd, közös imádság... - amelyek éppen abból a belső igényből nyernek értelmet, hogy itt és most egyik keresztyén ember szól a másikhoz, amely mégis több egyéni vagy felekezeti vélemények összességének. Talán nemcsak a „maradék” közös fogalmainkat tematizáljuk újra, hanem keresztyén létünk része „hitünk továbbadásának öröme” (Erdő Péter) és az, hogy csak együtt tudunk jelen lenni az értelem-adás világszínpadán.
Vannak akik azt mondják, hogy az ökumenikus mozgalom mélységes válságban van; nincs elégséges látható jel az egység felé, vagy a láthatóság csak a külsőségekben jelenik meg.
Nem gondolom, hogy a high church jellegű ökumené értelmetlen, vagy rutinfeladat. Amikor városunkban nyolc estén át négy-öt felekezet híveivel együtt jelen van, szolgál a veszprémi érsek, annak üzenete van. Az egyháztagok fontosnak tartják és beszélnek róla. Valójában Márfi Gyula városi szinten a hátán viszi az ökumenikus mozgalmat, különösen akkor, amikor egyre inkább látszik, hogy a profétikus elköteleződés fikarcnyit sem visz közelebb a párbeszédhez. Egészen konkrétan arra gondolok, hogy a város plébánosait alig-alig látjuk ezeken az estéken.
Még egy borúlátó adalék, hogy egymás megismerése hogyan csaphat át bezárkózásba (falépítésbe?) vagy sértődöttségbe. Egyik dunántúli lelkésztársam a napokban mesélte le, hogy a helyi plébános arra hivatkozva utasította el a soron következő imaestét, hogy a Heidelbergi Káté 80. pontját ő is megismerte, tudomásul veszi, s így már nem tartja lehetségesnek a hitvallás közös elmondását... Különböző okok miatt a környék kistelepülésein szintén elmaradt az imaeste.
Mi hiányzik? Még több türelemre, imádságra van szükség? A felekezeti szorongás ellenére, Krisztus bátorítása a zárt ajtókról (Jn. 20.19), számomra a testvéri szabadság üzenete. Az ökumenének valóban több szintje van, nem is szintekre gondolok, hanem talajra, alapra, ahol nemcsak az egységtörekvés lehetséges, hanem az egység.
Amikor történelmi adottságunk, hogy különböző egyháztestekben élünk, nagy ajándék, hogy mégis megismerhetjük az egy-nyelvűséget. Én magam rendkívüli időnek, ajándéknak tekintem, hogy vannak katolikus, evangélikus barátaim, testvéreim, akikkel így beszélgethetek. Amikor hittel, hitből azt éljük meg különböző felekezetű emberek, hogy nem felekezeti határokat lépünk át, rúgunk fel, hanem krisztusi módon közelebb lépünk egymáshoz.
Az ökumenének számomra feltétlenül jó íze van. A hitben elköteleződve működhet az az ökumené, amikor egymást akarjuk gazdagítani, együtt Krisztust dicsérni, Őbenne elfogadni egymást mindenféle bekebelezései, vagy kirekesztési szándék nélkül.
Nem tudom, hogy a látható egység-e a cél, jó cél-e? Mert ez az egység - amiről írni bátorkodtam - láthatatlan. Hálaadó lelkület, belső viszonyulás, mint amikor egy család tagjai tudják, hogy összetartoznak. Csak ahhoz tudom hasonlítani, amikor otthon, a vacsoraasztalnál megfogjuk egymás kezét – így mondjuk az áldást -, s nem kell kimondani hozzá, hogy itt a helyünk.
Hozzászólások