Húsvéti édességekből egyre nagyobb forgalmat bonyolít le a magyar élelmiszer-kiskereskedelem: mintegy 3,3 milliárd forintért közel 900 tonna csokoládé nyulat, tojást és egyéb, ünnepre való édességet adtak el a boltok tavaly március-áprilisban - derül ki a Nielsen piackutató vállalatnak legfrissebb összegzéséből. Az értéket tekintve 10, mennyiség szempontjából 7 százalékkal többet értékesítettek, mint az egy évvel korábbi hasonló időszak során.
Ennyi húsvéti édességet vásároltunk tavaly - veddamagyart.info
Ki szereti a csokit? Ki ne szeretné a csokoládét? Lehet, hogy elsőre nehéz, vagy csak gyerekes gondolat nyomon követi a fordított arányosságot a csokievés és az egyházi ünnepek szerepe, népszerűsége között, de a roskadozó édességpultok, a mohóság, az édes élet utáni vágy tünetei mind az jelzik, hogy a „moho sapiens” még többet követel magának. Mit is? Több boldogságot? Több fogyasztást?A jelenés nemcsak a boldogság utáni olthatatlan vágyat szólaltatja meg, hanem azt a kérdést is felveti, hogy megadhatja-e bármelyik húsvéti kereskedelmi termék a kontinuitás valóságos vagy akár hamis illúzióját. Lehet-e húsvétot ünnepelni feltámadás nélkül? Milyen identitás születik a gyakorlatból, hogy a korábban tartalommal bíró szimbólumok tavaszi dekorációvá válnak? Évekkel ezelőtt halottam egy kifejezetten érdekes előadást Lengyel László előadásában, aki keresztyén hallgatóság előtt beszélt arról, hogy „Miben hisz, aki nem hisz?”. Lehet-e értékalapon azonosulni a tagadással?
Az élvezetkultúrához az is hozzátartozik, hogy minél előbb be kell szerezni a csokoládé tojást, a nyuszit, tojáslikőr pralinékat... És mennyi kerül a kukákba ebből, ami ehetetlen, ócska minőség? A lelki táplálék, a belső csend ideje már a kukába se kerül, mert nincs. Az egyik nagyáruházba tévedve gyermekeim is kifejtették, hogy nekik melyik márkanév, melyik íz lesz a kedvencük ezen a húsvéton. Be kell vallanom, hogy sok esetben nekünk reformátusoknak, magamat is beleértve, sokszor csak szólam a böjt; a hozzá kapcsolódó tetteket, vagy csendes megállásokat szeretjük csupán csak spirituális értelemben használni.
Vissza a csokoládéhoz: nem kérdés, hogy a csokoládénak nagyon pozitív élettani hatásai vannak, hiszen a kakaó és a cukor is olyan vegyületeket tartalmaz, melyek szervezetünket segítik, hogy több endorfin termelődjön, de a szellemi teljesítőképesség fokozásához is hozzájárulnak. „Kell egy kis csoki, mert boldogtalan vagyok.” „Szomorúság ellen eszem” - szoktuk hallani. Én is szeretem a jó csokoládét! Húsvét ünnepe felé közeledve – amikor a böjti idő közel fele még hátra van, de a kereskedelemben már itt van húsvét – az a nyugtalanság, sóvárgás egyre feltűnőbb és tetten érhető, hogy nem tudunk boldogtalanul (is), kiszolgáltatottan, hiányainkkal, sebeinkkel együtt találkozni önmagunkkal és Istennel.
A csokoládé csak illusztráció, a függőség metaforája ebben a böjti időben. Vágyott boldogságunkról nálam szebben énekli a Ghymes együttes: Könnyed forr az arcaidon Keseredik húrjaimon/ A világ vele forr, a remény a cukor/ A világ vele forr, a remény a cukor.
A régiek sokkal jobban tudták ezt, a festett tojás, a tojás szentelés, a sonka még jelentéssel bírt: Laczkovits Emőke néprajkutató ír arról, hogy a tojást – már a IX. század óta húsvét reggelén elvitték a templomba, mert megszentelendő étel volt. A Balaton környékén élők, akik nem jutottak el templomba, egyszerűen kitették a szabad ég alá, így kívánva áldást magukra. Volt olyan bakonyi település, ahol évszázadokig úgy élt tovább a népszokás, hogy minden családtagnak két tojást szenteltek, s azt meg is kellett enni – a családi összetartozás, az együtt maradás testi-lelki igényét, fontosságát kifejezve vele. A piros tojás ajándékozása, vagy a domboldalból való tojás gurítás – vidékenként eltérő játékokkal – még évszázadokig tovább élt.
A böjti idő a mértékről szól. A léleknek is megvan a maga mértékre, amely a szent helytől, szent csendből indul ki. Minek van itt az ideje? A néprajzból ismert szokásokon még nagyapáink korán is tetten érhető, hogy a Szenttel való közösség, a „Van”-nal való találkozás formálta, strukturálta az élet többi eseményét, szokásokat, elindulásokat. Ma a dolgok iránya megfordult, a profán környezet írja a történelmet, kapcsolatrendszereinket, sok esetben ez alakítja a szenttel való kapcsolatot is.
Mennyire könnyű elfelejteni, hogy minden vasárnap a feltámadás ünnepe! Olyan ünnep, ahol az Istennek való találkozás megszakító erejű, amikor letehetők a félelmek, ahol nem kell folyamatosan konfrontálódni a hétköznapival, és nem folynak össze a dolgok, ahol nem a globalizált világ jelenségeit kell lemásolni (és endorfin-bombákat gyártani), hanem Isten a mértékünk fölötti örömmel ajándék meg.
Ha választ kell adni a szekularizált világ ezen jelenségeire, az életet kívülről formáló erőkre, akkor csakis ebből a megszakító erejű, belőlről formáló, kísértés-mentes szent helyről érdemes.
Hozzászólások