Nagypéntek gyásznap, mert ekkor ért véget a Jézus ellen indított vallási per. A Nagytanács ítélete: halál. Ezután átkísérték a római helytartóhoz azzal a váddal, hogy a zsidók királyának mondja magát. Bár Pilátus úgy látta, hogy Jézus ártatlan, megerősítette a halálos ítéletet. Még azon a napon Jézust keresztre feszítették két gonosztevővel együtt.
Nagypéntek a reformátusok egyetlen hagyományos böjti napja. Sok helyütt az év legjelentősebb egyházi ünnepeként tartották. Templomba gyászruhában vagy gyászt kifejező ruhadarabot öltve mentek.
Húsvét hajnalban a templomunkban már több éve az éjszaka csendjében kezdődik a feltámadást köszöntő istentisztelet. Nagypéntek ünnepe és húsvét reggele együtt a sötét csendben, – amikor még egyedül várom testvéreimet és a halálból születő emberséget – számomra különös átmenetet képez és összesűrűsödik benne a lényeg a három napos ünnepből.
Olyan sok bezártságot, bennfentességet, arctalanságot élünk meg és asszisztálunk mi magunk is hozzá. Olyan nehéz megszabadulni a „vesztesek és győztesek”, a „barátok és ellenségek”, a „világ-győzők és az önsorsrontók ” képi világától. Jézus nem valakik, vagy események fölé emelkedik, hanem legyőzi a halált.
Jól emlékszem, kisgyermekként a nagymamámtól hallottam először a mondatot: „nagypéntek a reformátusok legnagyobb ünnepe”. Később újra és újra visszatérő egyházias kifejezésként hallottam a szavakat, amellyel sokáig úgy tűnt, hogy bennfentesek és külsősök is egyetértenek. Még akkor is, ha Jézus kereszthalálával összefüggésben a teológián megtanultam, hogy Jézus nem azért jött, hogy megszülessen, hanem azért született meg, hogy meghaljon. /Szűcs Ferenc/ És azt is, hogy Jézus passiója nem passzivitás. 
A nagypénteki szenvedéstörténet, Jézus áldozata valóban különleges, és túl van minden értelmi felfogáson, mert egyszeri. Nagypénteken az ember csendje találkozik az Istenével. Ezért születhet meg „a halál árnyékának völgyében” is a remény. Amikor csend van az ember életében, vagy éppen csak hallható a sóhajtozás, csak láthatatlan, befelé nyelt könnyek patakzanak, ott Isten azt mondja, hogy Krisztus azért lett áldozattá, hogy ne legyen több áldozat. Hálás vagyok a nagymamámnak, hogy nemcsak szavakkal beszélt nekem Krisztus nagypénteki és megdicsőült arcáról, hanem mindennap elém élte. Az az asszony, aki egyedül nevelt fel négy gyermeket, akit soha sem láttam panaszkodni, még akkor sem, ha egész héten csak krumpli került az asztalra, aki akkor is ott volt az esti istentiszteleteteken, amikor már senki más nem járt. Számára nem volt nyomasztó teher a helytállás.
A kényszerű áldozat mechanizmusai egyre inkább megterhelik világunkat, és egyházunkat is. Krisztus keresztje nem újabb és újabb terhek, mini keresztek állítását adta feladatul, hanem az önátadásban megvalósuló kommunikáció helyreállítására hív. Krisztus áldozati halálát nemcsak a „borzongás” hangjaival foglalhatjuk mi reformátusok dicséretbe, hanem így is: „Győzhetetlen én kőszálom, Védelmezőm és kővárom” (346. dicséret), hogy az egyébként is roskadozók áldozatvállalása ne a szívüket dermessze meg, és nehogy nagyobb sötétségbe taszítson.
Én magam nem hiszem, hogy nagypéntek ünnepét külön református jelzővel kellene ellátni, de sokkal mélyebbre kellene hajolnom, hajolnunk azokért és együtt várni a hajnalt, az életet azokkal, akik már gyanakodva vagy ellenszenvvel nézik, hogy hány igazságtalan áldozat történt. Húsvét hajnala, világossága azt az örömet rejti, hogy Jézus győztes arcát látva egymás szemébe nézhetünk, arcot, isteni vigasztalást kaphatunk és adhatunk.
Nagypéntek nem önmagában való ünnep, húsvét felé nézünk, nemcsak Krisztus van benne, hanem mi is. Az egy szenvedéstörténetben mi is újra egyesítve, egyben, helyreállítva ott vagyunk. Hála az Istennek, hogy nem kell megragadnunk, megkeserednünk önmagunknál.
"Mester, könyörgök Hozzád,
törd meg megkeményedett lelkemet szereteted éles lándzsájával.
Lépj be legbensőmbe.
Újíts meg élő vízzel.
Nyisd me szemeimben örökké folyó könnyek forrásait." Augustinus
Hozzászólások