Az Eurostat adatai szerint Magyarországon a nők 17,6 százalékkal keresnek kevesebbet a férfiaknál. Ez a 27 tagú EU-ban a 10. legnagyobb különbség.
Ha a prémiumokat, bónuszokat is figyelembe vesszük, a bérkülönbség akár a 30 százalékot is elérheti. Azonos cégnél, azonos munkakörben, ugyanazért a munkáért egy nőnek rendszerint kevesebbet fizetnek, mint egy férfinak. Minél képzettebb egy nő, annál nagyobb a különbség az ő és egy vele azonos képzettségű férfi bére között. A nők rosszul fizetett pályákon való túlsúlya részben a társadalmi elvárásokban keresendő.
Mindig is így volt: a nőknek ugyanazért a munkáért kevesebbet fizettek. Mi ebben az újdonság? A nők túlsúlya az un. rosszul fizetett pályákon a szociológia ismert jelenségei közé tartozott a 90-es években is, és az ezredforduló környékén is. Humán jellegű munkakörökben, asszisztensként, közalkalmazotti pályán lényegesen több nőt látunk dolgozni. Ez az adat egyáltalán nem annak tudható be, hogy a nők kapcsolatteremtő képessége sokkal jobb, hanem a rosszul fizetett szakmák világában olyan mértékű elnőiesedés indult el évtizedekkel ezelőtt, amely megállíthatatlannak tűnik. Az előmenetelért tett erőfeszítések, a karrierépítés, a társadalmi szerepvállalásban való fölényes megjelenés „férfi karizma” lenne?
A férfi és nő között fennálló patriarchális modellre, társadalmi szerepvállalásra, majd az új keletű egyensúlyvesztésekre a feminizmus, és emancipációs mozgalmak számos választ adtak. A nemek közötti egyenlőség, rugalmassá váló férfi és nő szerepek (ki megy gyesre, új családmodellek) nem szüntették meg azt a belső feszültséget, lappangó negatív üzenetet, hogy a nő, az anya eszménye leértékelődött. Bár kérdéses, hogy a kijózanodás áttetsző pillanataiban melyik férfi tud örülni a 21. század taposómalmainak?
Egy baráti család mesélte el, hogy a szülők akkor döntöttek a család-unió megszervezéséről, – mert a kenyérkereső férj messze dolgozott – amikor harmadik, legkisebb gyermekük „apa” személyét a telefonkészülékhez kötötte. S a történet a maga bonyolultságával és egyszerűségével együtt is tünderémesébe illő volt. Nekik sikerült!
A női lélek finomsága, a világunk állapotáról átadható női jelentés mintha senkit sem érdekelne, mert a hatalmi pozíciók szintjén már világjóslatokkal, család-jóslatokkal lehet/szabad játszani, zsonglőrködni. De ki hiszi el, hogy a pénz mindent megold?... Nekem úgy tűnik, mi nők még mindig nem vagyunk tudatában adományainknak és jogainknak, hogy a testünkben hordozott élet felülírja, és új esélyt ad arra, hogy kifejezzük a reményt a kapcsolatban-maradás öröméről. Illetve, van aki azt kommunikálja, azt a jelentést ismeri csak, ami már a nő torzója vagy karikatúrája lehet. (River Island csontsovány modelljei)
Sokszor csapjuk be magunkat, s ez mindig az ember sajátja, - nem férfi vagy nőkérdés -, hogy mi között választunk. Valójában halott dolgok és az ember között soha nem áll fel igazi döntéshelyzet, választani csak ember és ember között lehet. Valakit vagy befogadunk vagy kizárunk (pénzével, semmijével, fáradságával, bűneivel, látásmódjával együtt). A Biblia mindig úgy beszél az emberről, mint segítőtársról; a kölcsönös egymásrautaltságról hallunk – még az „oldalborda-történet” során is! Az őstörténetben nincsenek kiosztva a szerepek a nemekkel együtt, de a civilizált ember szerepet "alkotott" magának. Így maradjunk a felosztásnál: sok változáson ment át a férfiszerep és női szerep a társadalmunkban: a férfiak nem kérdés, hogy jobb problémamegoldók, konfliktuskezelők, a nők gondoskodóbbak, jobb kontaktusképességgel megáldottak, de ez a megkülönböztetés nem kell, hogy elutasítást vagy lenézést kontra fölénytudatot hordozzon magában.
Az idézett cikk azt a kissé provokatív címet viseli, hogy „ A nőket vesztesnek nevelik?” Bántó lenne, ha így lenne! Én nem hiszem. A szülői házban megtanultam, hogy a megosztott öröm dupla öröm, s a megosztott fájdalom fele olyan fájdalom. Ami nekem akkor azt jelentette, hogy a másokkal együtt töltött idő mindig tanulási folyamat is, hogy a megosztott idő új ötletekkel és elevenséggel tölti el az embert. Az a baj, hogy ez a környezetünkkel való „összefonódás”, a megosztás lelki és szakmai élménye felnőttként sokszor már nem sikerül. Az embertárs létünkből, a férfi-nő, apa-anya képből kiindulva újra kellene definiálni, hogy a különbözőség még nem félreértett különálllást jelent. Nem hiszem, hogy a nőket vesztesnek nevelik, de vesztessé válhatnak, s ez az a pont, ahol a statisztikák is arról szólnak, hogy a nők nagyobb arányban, mint a férfiak. „Légy megsemmisítő erejű, céltudatos, mert ez kell a sikerhez! Add el magad!” - mondják a managerek és közben valaki, a másik oldalon, úgy érzi, hogy egyedül maradt, s egyre ziláltabb hallgatásba süllyed. A lelkészek szolgálata is csak úgy értékelődhet fel, ha az emberek megnyílnak, felszabadulnak a közös szolgálatra. Aki csak önmaga körül forog, legyen az egy lelkész, az a végén egyedül marad, unalmassá válik. Nekünk, nekem is észre kell vennünk, hogy sok jó munkatárs vesz körül minket.
Persze természetes, hogy egy konkrét feladathoz, munkakörhöz adott vezetői képességek, szaktudás, kreativitás, és empátiakészség (!) szükségeltetik, de az alkalmasság és alkalmatlanság kérdése egyszerre és ugyanúgy érint nőket és férfiakat. Egy homíliában olvastam: „az a bizonyos „női karizma", a „női szent" mely értelmet adna e megkopott férfi-logoszú világnak, alszik. Mélyen alszik; vagy inkább szenved közöttünk.” Lehet, hogy az a baj, hogy a női szerepek változását nem követte a férfi szerepek változása elég intenzíven? Lehet, hogy nem ismertük fel az isteni Logoszban, hogy aki bennünket megszólít, apa és anya is egyben?