Nyugati és tengerentúli politológusok már évtizedekkel ezelőtt megjósolták az ideológiai pártok hanyatlását, mondván, a fejlett demokráciákban a választók érdeklődése egyre inkább pragmatikus irányba terelődik. Ennek megfelelően a nyugat-európai országok mérsékelt jobb- és baloldali pártjai fokozatosan el is hagyták vagy minimálisra csökkentették a – brosúrákban, nagygyűléseken és kampányok során – korábban erőteljesen hangsúlyozott ideológiájukat.
Az Élet és Irodalom folyóiratban megjelenő kritikus elemzés kezdő sorait is, s az egész írást – Giczy György tollából - öröm volt olvasni, s javaslom, aki csak teheti olvassa el, szerezze be az egész cikket. (A hetilap teljes terjedelmében csak előfizetéssel érhető el vagy újságosnál vehető kézbe!) A KDNP korábbi elnöke ( 1995-2001 között) az egyház / kereszténység hitelének vészjósló leromlását járja körül, azzal a jelenséggel összefüggésben, amikor egy kormányzat (csak) használni, kisajátítani akarja a keresztyén-nemzeti fogalompárból, nyelvezetből és értékrendből következő azonosulásokat. Mi történik és milyen lényegi veszteségekkel jár, amikor csak fogalmi zsonglőrködéssé válik, és csak felhasználói nyelvvé romlik a bennünket meghaladó transzcendencia nyelve és „túlságosan is evilági dimenzióba” kerül a vallás személyiséget formáló, gyógyító üzenete?
Jól tudjuk, hogy a kereszténységgel való ilyen jellegű visszaélés nem most kezdődött, de ha számít az, hogy milyen kép él az egyházakról – márpedig számít – akkor valóban öngól és visszaélés a leegyszerűsített elméleti hittételektől és morális szabályok gyűjteményétől várni az átütő erőt, mert éppen a lényeg, a kötőanyag, az összetartó erő, a lélek hiányzik. Így a szomorú végeredmény csak az lehet, hogy a kohézió is, a keresztyén pluralizmus is megszűnik, mert a kiskorúságra épülő hit mindig is elszigetelt nézőpontja lesz a személyiségnek, s képtelenné lesz mind a reflektálásra, mind a önreflexióra. Figyelemreméltó állítás, melyet a nevezett cikk nyomtatott szövegéből vettem át: „Akik viszont napjaink politikai életében a keresztyénséget a demokratikus alapértékek kijátszásával akarják érvényre juttatni, ugyancsak egy idejétmúlt magatartást elevenítenek fel. /.../ a történelemből úgyis tudhatjuk vagy tudnunk kellene: nem azok ártottak a legtöbbet a keresztyénségnek, akik tagadták, hanem azok, akik visszaéltek vele.”
Amikor a világnézeti ellentétek egyre inkább bebetonozódnak, vannak oldalak, pártok, szárnyak, platformok, akkor az egyén és a közösség számára is létfontosságú, hogy megmaradjon a párbeszéd igénye és ne csak megírt forgatókönyvek létezzenek a tömegben elvesző „Én”-nek. Úgy gondolom, hogy az értékpluralizmus legfontosabb hozadéka, ha a részigazságok, a nagy „értékbeállítódások”, individuális szabadság és közösségi értékrend egy kicsit közeledni tudnak egymáshoz. Egy közösség lényegét, az összetartozás elemeit soha nem tudja pótolni, erősíteni, kisegíteni semmilyen előítéletes gondolkodás vagy külső ellenségkép – attól az még nem lesz közösség. Ha valaki csak azt tudja mondani, hogy „magadért küzd”, vagy a másik oldalon, hogy „a másikért hozz áldozatot”, mindkét elgondolás egyoldalú érvényre jutása totalitárius rend kialakításához vezethet. Szenvedést vállalni csak azért az emberért tudunk, akik szeretünk.
A másikkal való párbeszéd mindig lehetőség, de mintha elmúltak volna azok az idők, amit Martin Buber olyan szépen mondott: "A világ kétarcú az ember számára, amiként kétarcú az ember magatartása a világban. Az ember magatartása kétarcú, amiként kettő az alapszó, amit kimondani képes. Az alapszók nem szavak, hanem szópárok. Az egyik alapszó az Én-Te szópár. Hiszen az Én-Te alapszó Énje más, mint az Én-Az alapszó Én-je."
Az Én-Te között folyó párbeszéddel újra és újra megpróbálkoztak teológusok, filozófusok, politikusok, természettudósok. Magyar földön ilyen volt Lengyel László és Várszegi Asztrik Beszélgető Könyvecskéje. Én most mégis az Osiris Kiadó 2001-ben megjelentetett Jean-Pierre Changeux és Paul Ricoeur vitabeszélgetésére szeretnék utalni. A vallásoknak, ahogy a neve – re-ligio (összekötés) – mutatja, alapvető szociális funkciója van, egyesíteni az embereket, bizalmat létrehozni, túllátni a „van” keretein, elcsitítani a félelmet az ellenséges természettel és a halállal szemben. Ha ez nem történik, akkor ki kell mondanunk: az egyház bűne, boldogtalansága, hogy a szavak mágikus erejével és nem verbális eszközeivel is csak birtokolni akar, egyháztagokat toborozni, hamis egynyelvűségbe ringatni, miközben lehet, hogy őt birtokolják mások... Giczy György is Kierkegaard-t idézi, én is ezt teszem: "A kereszténység érdeke, hogy valódi keresztén legyen”.
A teológia a párbeszéd csatornája, testet öltése. Az ember gyarló szavakba, csendbe, érintésbe, odafigyelésbe, megértésbe inkarnálódik. Legyen szabad azt mondani a Te és az Én testet öltése során, hogy "ezt nem értettem meg, mondd el máshogy". Vagy éppen azt, hogy "mondj újat magadról, mert mindig ugyanazt mondod".
A teológia és a nyelvfilozófia párbeszéde idején az új hermeneutikai iskola képviselője Ebeling mondta, hogy „ahol a szó helyesen történik, magasabb szintre emelkedik a lét”. A nyelvhiány kergetné az embereket az ideológiákba, a külső doktrínákhoz kötött vallásosságba, amely valamiféle összetákolt értelmezési keretet ad az élethez?
Az ideologikus személyiség fogalmát jól ismeri a valláspszichológia is, amikor a hit nem rendező elve, megbékítő, befogadó eleme a létnek, hanem a vallás nyelve „felülről jött” tanítás, ám a gyakorlati életben már nem kap szerepet. Bárcsak tudnánk az élet középpontjához hozzászólni, nemcsak a perifériákhoz, nemcsak a múlt megkövesedett jelenségeihez, nemcsak elhasználódni és elhatárolódni, hanem az élet sűrűjében, közepén jelen lenni!
Valami hasonlóról szól Paulo Coelho imája: „Könyörülj rajtunk, Uram, akik keressük és merészeljük kivonni kardunkat, amelyet megígértél, és hogy szent és bűnös nép vagyunk, szétszórva a Földön. Mert nem ismerjük fel magunkat sem, és gyakran azt hisszük, hogy fel vagyunk öltözve, pedig meztelenek vagyunk, azt hisszük, hogy gazságot követtünk el, pedig valójában megmentünk valakit. Ne feledkezz meg rólunk könyörületességedben, akik a kardot egy angyal és egy ördög kezével fogjuk, egyazon markolatot szorítunk. Mert a világon vagyunk, mert a világon maradunk, és mert szükségünk van rád. Mindig szükségünk van a te törvényedre, amely azt mondja: amikor elküldelek benneteket erszény, tarisznya és szandál nélkül, semmi sem hiányzott nektek". (A zarándoklat)
Hozzászólások