Elkészült Magyarország első stressztérképe./.../
A hazai friss felmérés szerint a személy- és vagyonvédelemmel, marketinggel, illetve információtechnológiával összefüggő területeken dolgozó munkavállalók tűrik legjobban a stresszt. A stresszel legnehezebben megbirkózó és legjobban aggódó emberek a háztartásbeliek, a munkanélküliek, a diákok, az irodai munkakörben és az ügyfélszolgálatokon dolgozók, valamint a szakmunkások.
Talán nem meglepő, hogy a stressztűrők száma Budapesten a legnagyobb, hiszen a nagyvárosi életformához hozzátartozik a mindennapi stressz kezelése. Az eredményekből jól látszik, hogy a Vas megyében élők esetében mérhető a legalacsonyabb mértékű aggodalmaskodás...
Nem kíván bizonyítást, hogy a bizalmatlanság légkörét, az ellenségeskedést, az adok-kapok rosszindulatú játszmákat könnyen hazacipeli az ember a munkahelyéről, és ezzel eléri, hogy rossz helyen vezeti le a benne lévő feszültséget, esetleg egyre hallgatagabb, reményvesztettebb lesz. A Károli Gáspár Református Egyetem pszichológusai által, nagyívű mintavétellel készített kutatásban különösen ijesztőnek találtam azt a két adatok, amelyből kiderül, hogy a legtöbb stresszhelyzetet kiváltó „életmód” – a munkanélküliek mellett – éppen az irodai munka és az ügyfélszolgálatot végzők munkaköre volt. A legjobb stressztűrők között a vagyonvédelemi szakemberek(!) is szerepelnek.
Az ügyfélszolgálatokon megjelenő zárt terek, a fülkeszerű asztalkák nemcsak a bizalmatlanságot erősítik, hanem megidézik a szocialista rendszer totalitárius szellemét, ahol visszafogott légkörben csak (be)súgni lehet, vagy végső esetben türelmetlenül panaszkodni és acsarkodni. Kíváncsi lennék a válaszadók indoklására: milyen okok húzódnak meg a „pszichikai hajléktalanság” mögött? Ezekben a kiszolgáló rendszerekben - sajnos mindkét oldalon - tényleg azt látjuk, hogy itt „felforr a vérünk”, „elönt bennünket az epe”, „gombóc van a gyomrunkban”; s máris jön a betegség. A gazdasági kiszolgáltatottság nagy valószínűséggel csak egyik elemét jelenti ennek a puzzle -nek. Az a ridegség, türelemtelenség, amely hivatalokban tetten érhető – nem feltétlenül az ügyfélszolgálati munkatársakra gondolok – rémísztő öröksége a magyar társadalomnak. Kopp Mária és Skrabski Árpád fogalmazta meg azt a hipotézist, hogy a szocialista rendszernek, de akár korábbi gyökereknek köszönhetően is, igen súlyos elidegenedés és anómia alakult ki Magyarországon.
Az irodai munka nem vonzó a fiataloknak, az adminisztratív terhek monotonok és irreálisak, mindenki retteg a túlórától, amit meg sem fizetnek. A lélek még különbséget tud tenni, még érzékeli, hogy a halott dolgok előállítása nem lehet fontosabb az életnél, de megvalósítani már nem tudja. Ezért inkább közönyös, ironikus vagy agresszív lesz. A lényeg egy ügymenet során is az ember. (lásd: Brazil)
Az irodai stressz olyan tünete a társadalom szövetének, amely jogos félelmeket vetít elénk, hogy a nagyobb közösségekhez való tartozás elhalt, a társadalmi gyökértelenség, izoláció visszafordíthatatlan, apokaliptikus... Egy hivatal, egy iroda önálló dimenzióvá vált a magyar társadalomban. Az emocionális támogatást már senki sem várja el, de praktikus-racionális segítséget is ritkán kap az ember. S ez nem az alkalmazott, ügyintéző, hivatalnok, stb. miatt van így – akiket közelebbről ismerek, rátermett, kiváló szakemberek a maguk területén –, hanem, mert a struktúra ilyen lett. Az egyén, az ember kivonult a szolgáltató közösségből.
A stressztérkép azt is elárulja, hogy a magyar ember nem fél a munkától. Egy újabb dimenzió a kisvállalkozók világa. Ezzel a szabad munkamenettel, munkarenddel együtt járó „álmatlanságot” sok jószóval, vagy bántó megjegyzéssel lehetne ecsetelni, de ilyenkor derül ki, hogy valaki nemcsak érvényesülési lehetőséget lát a munkájában, hanem a szakmai tevékenysége örömét. Igazat adók Soós Szilárdnak, aki a munkáról itt írt: A munka jellege meghatározza az élet ritmusát. Miért csodálkozunk, ha a rabszolga jellegű termelő munka, rabszolga jellegű, kiszolgáltatott emberi élethelyzeteket teremt.
Egyik ismerősöm mesélte el, aki kertészettel foglalkozik, hogy egy bolt parkolója mellé – ingyen, ajándékként – csemetéket, sövényt telepített egyik este. Szereti a munkáját, megvoltak a bokrok, túllépett az anyagi javak kényszerén, túllépett a csábításon, hogy egy munkában csak akkor győztes valaki, ha erőszakos, ha jó üzletet köt. Megérezte, hogy öröm segítséget nyújtani. Miután végighallgattam a történetét, úgy éreztem, hogy ezzel az önkéntes munkával, még ha „túlórázott” is, a jövőjét, a gyerekei jövőjét építette. Története után Luther szavai jutottak eszembe: „Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát”.
A kutatás további anyaga, hogy a Budapesten élők stressztűrő képessége a legmagasabb, mert hozzászoktak a nagyvárosi élettel járó stresszhelyzetekhez, de a Vas megyében élők aggodalmaskodnak a legkevesebbet. Ki járt jobban? Valóban hozzá lehet szokni a hangzavarhoz, az erőszakhoz, a romboláshoz, a győztesek narcizmusához? Jézus beszélt a szelídekről, féltett az aggodalmaskodástól, szolgálni tanított, de nem emlékszem, hogy valaha beszélt volna arról, hogy „szokj hozzá a stresszhez”. Nem az kérdés, hogy hol élsz, hanem hogy az erőszakról lemondva, alul maradva, tudsz-e győzni és győztessé tenni másokat.
Nagy zajban, erődemonstrációk között, az utolsó szót győzedelemmel ünneplők között az erőszakról lemondó ellenállás mindig hatékonyabb, erősebb tett. Így nem a negatív érzelmek győznek, s egy konfliktust nem az értelmi meggyőződések tépnek szét, hanem egzisztenciális döntés születik. Szelídséggel változni és változtatni!
Egy országnak, egy munkahelynek, egy családnak is van stressztérképe. Egy embernek is.
Hogy is állunk ezzel?
Hozzászólások