Pozsony óvárosában immár másodszor próbálkoznak a járókelőket zaklató emberek száműzésével.A július 15-én életbe lépő rendeletet a koldulókkal szembeni szaporodó panaszok miatt hozták. Pozsony óvárosában tilos lesz az utcán - nem padokon - ülve, fekve másokat zavarni a közlekedésben.
A koldulásról szóló legújabb törvény nem Magyarországot érinti, de nálunk is aktuális. A pozsonyi óvárosban önkormányzati rendelet született, hogy a nap bizonyos időszakában tilos a koldulás, illetve tilos fekve vagy ülve akadályozni a közlekedést a közterületeken. Mit kezdünk a közöttünk élő hajléktalanokkal, kéregetőkkel?
Nem kell Indiáig vagy Kalkuttáig, de még Szlovákiáig sem elmenni, ha az emberi kiszolgáltatottsággal, a szegénység túlélési mechanizmusaival akarunk szembesülni. Akarunk? Vagy kénytelenek vagyunk?
A koldulással és zaklató koldulással kapcsolatban számos kormányrendelet született Magyarországon is 2000 és 2010 között. A koldulást tiltó törvények újrafogalmazására, “finomítására” többször sor került, de végeredményben a koldulás két formája mindvégig büntetendő maradt. Az egyik a kisgyermekkel való koldulás, a másik az un. zaklató koldulás. Az ezredfordulón hatályba lépett rendelet kimondta, hogy “Aki közterületen vagy nyilvános helyen másokat zaklató módon koldul, harmincezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható.” /218/1999. (XII. 28)5. § /
Ennek értelmében hozott intézkedéseket számos megyeszékhelyen található önkormányzat (például Kaposvár, Szeged, Székesfehérvár és Budapest) is. Nem kérdés és abszurd lenne ilyet feltételezni, hogy büntetőjogi lépések következtében visszaszorítható a koldulás jelensége; csupán egy kicsit jobban néz ki a dolog, vagyis a közterek, parkok, forgalmas bevásárló övezetek, esetleg templom kapuk... Amikor egy koldust elutasítunk, tolakodónak vagy agresszívnek bélyegezzük, természetesen nem mondja az ember, hogy nekik semmi sem jár, de a velük való találkozás az adakozót is manipulálja, tehát: ne legyenek szem előtt. S van, amikor felbáborító a tolakodás, de ezzel nem lehet elintézni a problémát.
Kinek jó, elégséges ez a megoldás? Az Alkotmánybíróságnak biztosan nem volt jó, mert 2012 végén alkotmány-ellenesnek nyilvánította a hajléktalanok közterületen élésének törvényi tiltását. Politikusok, alkotmánybírók, polgármesterek már régen letették a voksukat, különvéleményüket hajléktalan-ügy és koldulás témájában.
Az indoklások szerint a koldulás és a hozzá kapcsolódó életforma vagy élethely(zet) ebben az esetben szorosan összefügg a hellyel, amely a közé: “Összeegyeztethetetlen az emberi méltóság alaptörvényben szabályozott védelmével, ha az állam önmagában azt bünteti, hogy valaki kényszerűségből a közterületen él.” Igen, a közterület mindenkit megillet, mint ahogy egy közterület szép, közös használata is jutalom, az értékek mentén való kollektív azonosulás. Értékválság, értékvesztés van hazánkban, mert a viták, szabályozások fókuszpontjába került a kérdés, pedig semmi helye ott, hogy egy hajléktalan embernek otthona lehet-e egy pad, egy park... Odáig kellene eljutni, hogy szegény nyomorultnak nincs otthona: hol fogja fejét lehajtani. Szabályozzuk a közterületek, a játszóterek használatát, szabályok vonatkoznak a kutyás övezetre, a WC használatra, de “emberi megoldást” alig találunk.
A hajléktalan kérdés sok-sok apró skatulyába kerül:
1. A kérdés messze túlmutat az átlagemberen.
2. A magántulajdon vélelme az adakozó kedvre is érvényes.
3. Aki hajléktanná válik, magának köszönheti nyomorát.
4. Koldus maffiák már pedig vannak.
5. Egyszeri adakozással, aprópénzzel nem változik meg senki életminősége.
6. Az adakozás jobb, ha védett keretek között zajlik, és egy csekk vagy kollektív gyűjtés van mögötte.
7. Annak szabad adni, aki megérdemli.
Az elszegényedés, a hajléktalanság problémája nem fog megoldódni rendészeti eszközök használatával sem, de egyetlen szelet kenyérrel sem. Tudom, nem halat kell adni, nem is hálót, hanem meg kell tanítani őket a halászatra. Hogyan érhetem el, hogy ne hajléktalanságot, hanem egy hajléktalant lássak magam előtt, aki segítséget kér? A keresztyén ember szívét is lágyítani kell, mert a társadalomban elharapózó egoizmus, anyagiasság ránk is bőségesen hat. Sokszor úgy élünk, mintha csak az ősegyház idejére korlátozódott volna Jézus parancsa: “Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Mt. 25. 40)
Vasárnap délelőttönként a templomkapu közelében gyakran álldogál két-három kéregető, akik a hívek megérkezését várják. Van olyan egyháztag, aki otthonról hoz egy kis kenyeret, s van olyan fedél nélküli, aki szélvédő mosásért aprópénzt kap, s van, aki soha meg nem szólal. Néha ez a kép megijeszt. Mondhatnám, hogy azért, mert – mint egyház is – zavarban vagyunk, nem tudjuk ki ez erősebb, vagy erőszakosabb ebben a szituációban. Amikor erről az új “jelenségről” beszélgettem munkatársakkal, kiderült, hogy a gyülekezet tagja azzal a többlettel érkezik, hogy ő alkalmas a nagyobb terhek felvállalására, vagyis tud adni, de, ha kell, nemet mondani is tud. Az aggodalmam ahhoz kapcsolódott, hogy amikor megérkezik a kis hajléktalan csoport, mindig megállnak a kapu előtt. Nem lépik át a kaput. Lehet, hogy nagyon hiányzik életükből a mindennapi anyagi segítség, de legalább annyira hozzászoktak a szellemi-lelki igénytelenséghez. Az is a hit része, hogy a segítségre szorulót kedveli Isten kegyelme.
A tulajdonszerzés mellé mindig közösségi értékek, érdekek kell hogy kerüljenek. A Biblia nem a tulajdonszerzés féktelen jogát védi, hanem emberi, elkötelezett közösségeket. Nekünk, veszprémieknek jó alkalom lenne, ha felelevenítenénk a pokoli toronyban tett munkanapot és kifestenénk újra egy szobát. S ha határátlépésben gondolkodunk, hogy ne csak kerti pad, hanem templom pad is jusson a fedél nélkülieknek, lehet hogy egy sajátos, formabontó istentiszteletre kell meghívunk őket.
Hozzászólások