Mint ismeretes, az EJB, egyházunk jövőképének megfogalmazása érdekében országos párbeszédet kezdeményezett. A zsinati felhatalmazással meghirdetett országos párbeszédben 207 gyülekezet érezte magát megszólítottnak, ami csak 15,91%-a egyházunknak. A megszólított 32 ágazatból pedig 13 küldött be választ. Többféle magyarázata is lehet a lesújtó eredménynek. Lehetséges, hogy ezt a jelenséget az egyházfegyelem hiányaként, vagy épp ellenkezőleg a hierarchikus működés bizonyítékaként is értékelni.

Ez történt a Zsinat csütörtöki ülésén - reformatus.hu

 

Tegnap ülést tartott a Zsinat. Az ülésszak első, hosszúra nyúlt tárgyalási napján nemcsak törvénytervezetek és törvények elfogadására került sor, hanem az Egyházi Jövőkép Bizottság igazgatójának, Harmathy András beszámolóját is meghallgatták misszióról, missziói tudatról. A református gyülekezetet 15,91%-a érezte magát megszólítva, hogy a nyár és ősz során választ adjon a kis zöld füzet témafelvetéseire. A részvétel valóban siralmas. Érdektelenséget, közönyt, az egyházszervezeti szintek közötti elidegenedést, vagy szereptévesztést kell felfedezni az okok között?

Ki segít kinek? A gyülekezeteknek kellett volna visszajelezniük, hogy hol jönne jól a segítség, milyen érzésekkel néznek a jövőbe, melyek azok a missziós területek, ahol meg kellene erősödni. Ám nehéz úgy választ adni, ha a kérdés is elmarad. Nehéz úgy megszabadulni a félelmektől, ha hiányzik a szembenézés. Most a gyülekeztek nem vállalták a szembenézést. Missziói koncepció, útkeresés, stratégia már régóta nem létezik helyi szinteken (még az egyházmegyékben sem, tisztelet a kivételnek). A régi modellek, a generációk között korábban működő kötőanyag, hivatkozási rendszer már régen elveszítette erejét, de az új nagyobb részt még cseppfolyós, ötletszerű és átláthatatlan.
A tekintélyvesztés és paradigmaváltás, az elfogyó kis gyülekezetek és nagyszabású rendezvények feszültségéről már régóta tudunk, de a missziói tanácstalanságban nincs változás.

Számomra a legtermészetesebb állítás és igazság, hogy minden gyülekezet lényegénél fogva missziói. A „tanítvánnyá tenni” életprogramja ma, a 21. században elsősorban nem misszionáriusok vagy lelkészek feladata, hanem Isten egész népéé. A legnagyobb feladataink itt lesznek. Miközben a „tanítvánnyá tétel” annyira leköt bennünket, -  benne olyan sok kudarcos tapasztalattal, vagy utolsó mentőkötélnek szánt „programtervvel” mondván, hogy „ezt a módszert még kipróbálom”, -  mintha elfelejtenénk azt, mit is jelent „tanítványnak lenni”.  A tanítványi lét nem lehet egyenlő semmilyen missziói formával, rövid vagy középtávú „építkezéssel”, mert a módszer maga az ember, a hiteles tanítványi lét. A legnagyszerűbb, az igazán személyes igehirdetés itt kezdődik, ezzel az odafordulással, és részvéttel a másik életében. A gazdasági ügyekhez, a családunkhoz, férjünkhöz, feleségünkhöz, a pénzhez való viszonyunk ne lenne misszió? Persze, hogy az.

Visszakanyarodva az Érintés füzethez és a hosszabb távú missziós stratégiákhoz. A 207 gyülekezet, akiket megérintett a téma, az egészhez viszonyítva, csekélyke létszám. Sajnos, ez egyáltalán nem tekinthető széles alappal rendelkező bázisnak, még összehangolt munkának sem. Miért történt így? Lehet, hogy a válaszadó gyülekezetek kiváló kérdéseket fogalmaztak meg, de a másik 84 % mégis hangosabbnak tűnik. A konkrét kérdések, munkaterületek, váradalmak, és kritikai meglátások helyett újra az a nyomasztó, üres és tehetetlenségre ítélő kérdés cseng a fülünkbe, hogy „Miért nem járnak az emberek templomba?” Aztán jön a többi, a kérdéskör minden altémája: „Miért nem jönnek a fiatalok?”, „Miért járjak én templomba?”, „Miért nekem kell többlet terheket magamra vállalni, aki a templomban maradtam?”.

Nincs okunk, hogy korlátlan reményekkel nézzünk a jövőbe, mert a kitűzött megújulási törekvés már a kitűzött elsődleges célnál, a párbeszéd kialakításánál elbukott. Az egyházi jövőképhez az érintettek nem kívántak hozzászólni, az egyházi struktúrákon nem kívánnak alakítani, vagy részt venni benne. Nem hiszem, hogy azért fulladt érdektelenségbe a projekt, mert nem lenne elég imádkozó ember gyülekezeteinkben, olyanok, akik a Lélek vezetését kérik az egyház jövőjéhez. Sokkal inkább az a baj, hogy amikor a megvalósulásra kerül a sor akkor „mindenki azt csinál, amit akar”.
A gyülekezetek a maguk terhei, templomrenoválások, lelkészjavadalmak bizonytalanságai, helyi érdekszövetségek játszmái között annak örülnek a legjobban, ha hathatós segítséget kapnak. Az összehangolt munka sokunknak csak a szomszéd gyülekezettel, lelkészkollégával, a kiskörrel realitás.  A konkrétumok, missziói koncepciók, valós párbeszéd nem fog megvalósulni belső egyházi végrehajtó halalom nélkül. Kálvin azt mondja, hogy az egyház romlását és szétszórását okozza, aki a kormányzás rendjét megsemmisíti. Valóban változtatni akarunk egyházunkon? - hangozott a kérdés Harmathy Andrástól. A válasz itt van előttünk. Kár, hogy egy esély elúszott.
A kérést, beszédet nemcsak meghallani kell, hanem cselekedni kell. (Máté 7. 27)

Hozzászólások