Szalay Péter 2009-es dokumentumfilmje három párhuzamos szálat követ. Az archaikus technikát használó vándorfotográfusét, aki a film elején gyerekeinek a csillagszemű juhászról mesél a családi lakóautó előtt, a maga is csillagszemű furulyakészítőét, aki manószerű nemezsapkájában vásárokon árulja sárgabarackfából faragott furulyáját, és a többgenerációs cigány búcsús famíliáét, akik mobil szórakoztatóközpontként járnak körhintáikkal, mulatós technóval és a többi szükséges vidámparki kellékkel.
Volt egyszer egy utazó vidámpark, volt egyszer egy céllövölde, egy dodgem, aminek legtöbbször már csak a helyét, a gyermekszív tájain hagyott lenyomatát ismerjük. Lehet, hogy már azt sem. Furcsa érzés, amikor mindez megelevenedik. Szalay Péter dokumentumfilmje, a Nomád Pláza olyan periférián élő embereket, modern nomádokat mutat be, akikről leginkább a boldog emlékű nosztalgia hangján szoktunk beszélni. A meseszerű szálak, a Szabadság hídon furulyázgató csillagszemű juhász, a hatodik disznóölésre készülő cigány búcsús, és a mozdulatlanságot hajtogató vándorfotográfus feltörik az időt, és tüntetőleg megszólalnak: az ember nem maradhat fogoly az idő négy fala között. A dokfilm különlegessége, hogy a három ember rutin mozdulatai, tevékenysége, a nagy meglepetések traumájától eltávolodott ember életútja úgy bomlik ki a néző előtt, hogy közben valahogy misztikusan többet ragad meg.
Ott van a népi hangszerkészítő, aki közben maratont fut. A fotográfus maga választotta, hogy a lakókocsija mellett gyújt “tüzet” gyermekeinek. A roma körhintás, mutatványos család egy-két hónapot tölt a lilába öltöztetett kőházban, vagyis az otthon nem az amit gipszoroszlánok, a jómód kellékei őriznek, hanem a csillagos ég. Ebben az állandó mozgásban, útra kelésben az örök egyformaság, a csömör biztos, hogy nem fenyegeti őket. Az ősihez való visszatérés túl akar látni a realista egyértelműség és kimondhatóság határain.
Újjáteremtett mutatványosok ők? A nagyváros manipulált, gyorsan kitörölhető profilképe helyett a jobbik részt választók? Megelevenedő mesefigurák?
Nagyon is valós emberek ők, talán csak a fény-árnyékokra, az idő ritmusára figyelnek jobban. A film kezdetén a roma családfő hosszú percek alatt összeterelgeti népes családját a ringlispíl elé, hogy a fotós régi gépével, fekete lepel alatt képet készíthessen a családról. Az előhívás még hosszadalmasabb... A sötétben, ahol még fej-nélküli kísértetek a kép alakjai, van idő beszélgetni az élet lényegéről, kovászáról. Az embereket terelgető fényképész is megszólal. Azt mondja a filmben: “Egy csoportképben, ha valaki nem néz bele a kamerába, akkor az olyan, mintha nem vállalná magát vagy a közösséget, vagy a családot, akikkel együtt fényképezkedett”. Vállalni magunkat! Vállalni formálódó terveinket, a lélek mélyén, sötétben születő, de napvilágra érdemes kötődéseinket.
Grünewald volt az, aki művészi mélylátással képekbe rögzítette azt, ami a sötétben lejátszódik. A sötétségben megszületik-e a fej, a kész alkotás vagy csak a szétdobáló gondolat marad? Az isenheimi oltár démonjai mindannyiunkban ott vannak, de kevésbé lesznek félelmetesek, ha időt adunk a teremtő erőnek, hogy l a s s a n formája életté bennük, és tegye szentté feladatainkat. Ma sok gyomorforgató, kegyetlen, felejthető (bárcsak felejthető lenne!) sötét kép lenyomata kerül monitorra, képernyőre, a szemünk képernyőjére is.
Egy nagycsalád fényképezkedése ma is nagy faladat. 20-25 embernek egy irányba nézni, láthatóvá tenni az összetartozást - időt igénylő feladat. A régi képeken gyakran úgy tűnik, hogy nem tudtak az emberek mosolyogni. De nem ez a lényeg. A közösséghez, az út végéhez, a letelepedéshez, az “egyfelé nézéshez” az is kellett, ami azt megelőzte: az út, a küzdelem, a belső fegyelem, az éjszaka is.
A filmbeli előhívás búcsújelenetében azt mondja a fotográfus: “Az embernek legyen meg a reggelije, ebédje, vacsorája”. Miközben időben, fényben és sötétben ide-oda mozog ez az ember, kimondta azt, hogy jól választott, hogy jó földön él. Boldog és elégedett ember. Már csak ezért is érdemes megnézni ezt a dokumentumfilmet.