Közzétette a Gallup annak a 2012-es felmérésnek az eredményeit, amely azt vizsgálta: a világ 143 vizsgált országaiban a lakosság hány százaléka érzi úgy, hogy szenvedésnek van kitéve. A listát harmadik éve Bulgária vezeti, azonban nekünk sincs okunk szerénykedni: 32 százalékos eredményünkkel a természeti katasztrófák által sújtott Haitivel holtversenyben a negyedik helyen állunk, és csak 7 százalékponttal maradunk el a bolgároktól.
A Gallup felmérése alapján 32 százalékkal mi magyarok a “leginkább szenvedő” országok közé tartozunk. A felmérés nem okozott igazi meglepetést, eddig is tudtuk, hogy frusztráció és boldogtalanságfaktor tekintetében a világ élvonalába számítjuk magunkat. A magyar emberek többsége úgy érzi, hogy nem törődünk egymással, az elutasítás félelme miatt a többség a magába gubózást választja inkább. Csak fel kell ülni egy kora reggeli helyi járatra és máris űzött szemű, elcsigázott lelkű emberek között találjuk magunkat.
A “szenvedés” értékelése, az okok feltérképezése már sokkal meglepőbb. Különösen annak tükrében meglepő ez az adat, ha hozzátesszük, hogy holtversenyben a negyedik helyezést értük el Haitivel, amely ország humanitárius katasztrófái össze sem hasonlíthatók a mi nyugodt, békés földünkkel. Az elcsigázottság, a fájdalmas sóhajtozás, a külső-belső elkeseredettség, ami körülvesz bennünket beleerőltethető politikai viszonyfogalmak, ÁFA-csökkentés, sajtószabadság kérdéskörébe? A szenvedés, a reményvesztettség lényege nem merül ki társadalmi szinten. A sok rossz az emberi együttélés szinte minden területét kikezdi, befolyásolja, de attól még nem ez a kezdőpont. Halljuk a sírást, de csak politikai korrekt válaszaink vannak, vagy még az sem. Szenvedések között élünk, de nem rendülünk meg. Tudjuk, hogy adnunk kell, de nem mérjük fel tartalékaink. Lemondunk dolgokról, helyzetekről, de bátorság nélkül. Sírunk, de nem vigasztaltatunk meg.
A Szíriában élt korai szerzetesekről olvastam, hogy az egyik népi nevük az volt, hogy “szomorkodók” (hoi pontikoi). A helyes szomorúság nagy és életadó erő; nem írja le a másikat, nem tesz magányossá, hanem odaállít a másik mellé. Természetes, hogy az ember felül akar emelkedni a problémákon, mélységjáráson (és mélyszegénységen), csakhogy a dolog titka éppen az, hogy a másik fölött, a másikat, az embert kiiktatva nem megy. Karácsonyról hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mintha nem is e világi ünnep lenni; mintha egy csodálatos, bódító mesevilág szállt volna a földre, ami azt kívánja tőlünk, hogy ugorjunk át oda. Pedig Heródes véreskezű zsarnoksága miatt az első karácsonykor is sokan sírtak: “Ráhel siratta gyermekeit, és nem akart megvigasztalódni, hogy már nincsenek” (Máté 2. 18).
A döntő mozzanat ez a megrendülés, a magunkra és egymásra találás első lépése: – tudok sírni magamért, a másikért. Van, aki azt mondja, mindent kibírok, van, aki vak halálra elszántsággal küzd és ideológiát gyárt hozzá. Az ilyen embernek nincs fájdalma, de boldogsága sem.
Csak a megrendülés teszi lehetővé, hogy kitörjünk a rabságból, hogy ne számokhoz, a “jóléti társadalom” fogalmához, kartákhoz, vagy élvezetekhez kössük boldogságunkat. Lehet, hogy a szomorúságra, az együttérzésre való képtelenség az igazi oka annak is, hogy nem tudunk igazi örömöket, megnyugvást találni?
Amikor Magyarország egyharmada szenvedő embernek definiálja magát, bevallja azt is, hogy szenved attól a változó valóságtól, hogy mindenki leírható, cserben hagyható, csupán csak szükségszerű adminisztrációs feladatnak tekinthető. Itt az ideje, hogy hagyjuk magunkat megtalálni betegágyon, beteg szerettünk kezét fogva, munkakeresés közben, két kórusfellépés között, elindulás és megérkezés alkalmával, kétségek között, ölelés után sóvárogva.
Advent van. Van, akinek csak most kezdődik. De ez az idő esély és ajándék, hogy átmenjünk a magunk sötétségéből a Krisztus világosságába, hogy hagyjuk magunkat megtalálni és átvinni.
...A teremtett, múló dolgok
elbocsátották a lelkem,
önmaga fölébe röppent,
s új életre, íme boldog,
megfogóztam Istenemben,
és a legfőbb jó, mi várt,
nem vágyhattam többre végül,
lelkem látta önmagát,
támaszkodva, támasz nélkül.
Bár halálos életemnek
félhomálya meggyötör,
nem veszít el, meg nem öl,
fénytől sötétsége foszt meg,
lelkem mégis égbe tör,
mert az ilyen szeretetnek
ereje lelkembe árad,
s az magát föladva enged,
vaksin, fogytán a világnak.
Keresztes Szent János: Vers az Isteniről /részlet/
Hozzászólások