Három olyan estét töltöttem el ismeretlen és ismerős testvérek között, amit semmi pénzért nem hagytam volna ki, és ha tehetem, jövőre meg is ismétlem. Biztatok mindenkit, aki eddig idegenkedett, vagy nem kereste ezeket az alkalmakat, hogy a következő báli szezonra már készüljön, hiszen megéri – nem csak a sámliért vagy a dvd-ért.
Egyszer, jó régen már volt egy vitánk a teológián pár évfolyamtárssal egy kávészünetben. Felmerült a kérdés, hogy vajon lehet-e úrvacsoraosztás közben mosolyogni. Egyik teológus-hallgató társam váltig állította, hogy nem illik az, semmiképpen nem tenné, mi pedig, a többiek (egyenlőtlen helyzet), váltig állítottuk, hogy nincs azzal baj, ha az örömteli úrvacsorai közösséget lelkészi oldalról őszinte mosollyal támogatjuk.
Abszurdnak tűnhet ez a vita, de jól illik a rendszerbe, a mindennapok egyházi valóságába, ahonnan száműztük a derűt, a könnyed pillanatokat is, nem hogy a megélt életörömöt. Az evangélium (ÖRÖMhír) komolysága komorsággá lett sokhelyen, a vidámság törvényen kívülre került. Pedig ezt nem szabadna engedni, a hitgyakorlatunk, a rítusaink összessége, a közösségi élet teret ad, keretet teremt a meghitt, mély és nehéz pillanatoknak, a bűnbánatnak, és a gyásznak, de ugyanígy lehetőséget kapunk az örömre, a vidámságra is.
Farsang és böjt, bál és bűnbánat - ritmus, amibe beszállhatunk, sorvezető, amihez igazodhatunk. Ezt élem meg évek óta, mindkét részét testvérekkel együtt, hiszen kétezer-négy óta ott vagyok a győri gyülekezet báljain, többször vendége voltam a pápai reformátusoknak is, és idén először a budai gyülekezet báljára is volt meghívóm (az idézett cikkben érintett vagyok én is, része voltam az ott leírtaknak, ez nem titok). Mindez nem ártott meg nekem, sőt. Kimondhatom, a gyülekezettel együtt bálozni jó, építő, nem kell félni.
Nem fölösleges időtöltés, nem könnyelmű időpazarlás ez, hanem lehetőség, amit nem lehet elszalasztani! És most nem a befolyt adományokra gondolok, amiket aztán hasznos és jó célra lehet költeni, hanem az emberi kapcsolatokra. Egy városi gyülekezetben vasárnapról vasárnapra összegyűlnek emberek, akiknek egymással az "áldás, békesség" kölcsönös kimondásán túl nincs sok kapcsolatuk. Egy arc vagy egy tarkó a másik padból; a csendes presbitertárs; a hölgy, aki soha sem ér rá a nőszövetségbe eljönni; a fiatalember, aki a szomszéd épületben dolgozik, de sajnos még a nevét sem tudom; az a pár, aki csak pár hónapja kapcsolódott be, és a karzaton ülnek, jobb oldalon, jó szorosan egymás mellett, állítólag pedagógusok; még sorolhatnám tovább - ezek vagyunk mi, egymás számára. A bál katalizátor. A közös asztal, a közös tánctér, a tombolahúzásnál az összekacsintás - segít találkozni, oldódni, őszintébbnek lenni.
Aztán ott a közös feladat, a megvalósítás, a program összerakása. Élményt adni és kapni - ez sem szégyen. Nem megszokott életjelek ezek, egy közösségtől, amelyik képes együtt örülni, sőt, egymásnak örülni.
De igazából nem is akarok tanulságot. Nem akarom magyarázni. Elég legyen annyi, hogy a bálban szabadon örülhetünk, feszültség nélkül együtt lehetünk. Az emberségünkhöz ez is hozzátartozik, a hit mélységei, a közös imádság, az ige feletti elmélkedés mellett meg kell lennie azoknak a lehetőségeknek, amikor az emberi kapcsolataink mélyülnek és színesednek tovább - más formában is. Egy könnyed többnapos kirándulás, egy gyülekezeti tábor, egy jó hangulatú építkezés vagy főzés és a bálozás is ebben segít. Hogy a mesterkélten és hibásan magunkra erőltetett egyházi szürkeségen átüssön a közösség színessége, életöröme. Illik ez a megváltottakhoz, de még mennyire! Istent dícséri az öröm, sőt még kifelé is üzenetté válhat - jééé, a keresztyének nem felejtettek el örülni, nem szoktak le a vidámságról sem!
Most böjt kezdődik. A báli szezonnak vége. Az asztalt leszedtük, és ez így van jól. De a böjt végén ott lesz a legnagyobb ünnep, amikor egy másik asztal lesz megterítve, és ugyanaz a közösség fogja körülállni. És a templomban ott lesz az is, akinek véletlenül ráléptem a lábára, amikor táncoltunk; az, aki ugyanazt a borvidéket szereti, mint én; akiről a közös asztalnál derült ki, hogy egy városból származunk, és mindkettőnket idesodort az élet. Emberek, akiknek a nevét talán a bálban tanultam meg, akikkel közös élményeket találtunk ott és akkor.
Ez baj lenne talán? Ugye, hogy nem.
(Remélem, az sem haragszik, aki elől elnyertem a tombolán valamit, amire nagyon fájt a foga. Majd jövőre neki sikerül. Mert újra lesz báli szezon.)
Hozzászólások