A hegyen állok és földbe gyökerezik a lábam. Csak úgy elszáll, mint egy léggömb, amit nem tartottak jól. Mint az áldozati oltár füstje - hiába fognám markommal, elillan. Milyen kár, micsoda fájdalom marad itt utána. Üresség. Nem lesz itt velünk, nem érintjük, nem tanít, nem etet meg. ... De még ennél is többről van szó. Ahogy Jézus elment, újra vissza is fog jönni. Újra érinthetem, újra velem lesz, mesterem lesz. És életprogramomat addig is ő adja: kísér a Szentlélek által.
Nem valljuk be, de nehéz ünnep ez az Áldozócsütörtök. Nincs rajta fogás. Nem nagyon tudjuk közelengedni magunkhoz - amúgy is a távolodásról szól. Vannak szép és értékes gondolataink, teológiai magyarázataink, dogmatikai igazságok. De akkor is marad valamennyi hiányérzet. Miért történt? Miért ünnep egyáltalán?
Nagyrészt mentegetőzünk, hogy azért ment el Jézus, hogy közelebb legyen, így túllépi a tér és idő korlátait, jó nekünk így, persze, satöbbi, satöbbi... Meg amúgy is, a mennyről mit mondjunk már? Evilági kérdésekkel küzdő fölhözragadt keresztyénség a miénk - részben mert túllendültünk egy másik szélsőségből, amelyik köpött a láthatókra, és csak a túlvilágra rendezkedett be. (A sors iróniája, hogy az egyre vadabb és egyben egyre változatosabb kozmológiai elméletek több teret engednek a mndent átható isteni valóságnak, de ezt most hagyjuk. A tudományellenes kreacionistáknak azért ajánlom, hogy néha legyenek képben a kortárs természettudományban, meg fognak lepődni a húrelméleten, a skalártereken, multiverzumokon!)
De nem is erről akarok írni. Írtak a kopó és feledésbe merülő ünnepről a Reposzton is, máshol is. Engem most az itt maradt ember érdekel.
fotó: NASA
Mi, emberek nem szeretjük az átmeneteket: amikor valami véget ért, és az, ami majd felváltja, még nem érkezett meg. Lemegy a kedvenc sorozatom negyedik évadának utolsó része és csak három hónap múlva jön a következő széria. Szakítottam a barátnőmmel, de még a láthatáron sincs senki, aki érdekelne. Befejeztem egy nagyon jó regényt, de nem találtam meg a méltó utódját. Felmondott az alkalmazottam és még nem találtam senkit a helyére. Nem szeretjük az átmeneteket, bizonytalanok vagyunk, zavarba jövünk, lefagyunk vagy éppen ellenkezőleg, jönnek az elhamarkodott pótcselekvések, a kapkodás.
A hegyen maradt tanítványokon semmi ilyent nem látunk. Pedig döbbenetes lehetett ebben is részt venni. A negyven napja a halálból visszakapott Mesterük szemük láttára tűnik át a láthatatlanba, előtte még mond egy-két dolgot, ami nehezen érthető, a lényege, hogy hamarosan történni fog valami velük, ami illik az eddigiekhez, a Szentlélek is eljön, bármit jelentsen is ez. Az eddig elérhető, megtalálható Megváltó itthagyja őket, az, akihez kötötték magukat - ez kemény lehetett nagyon. És mégis, imádkoznak otthon és a templomban, dícsérik Istent, választanak Júdás helyett valakit. Mintha ez az átmenet Mennybementel és Lélekeljövetel között a világ legtermészetesebb dolga lenne. Tíz nap pedig nagy idő, főleg, ha várakozással telik.
Mi a titkuk? Jó lenne tudni! Csak sejtéseim vannak. Az egyik a titok a bizalom lehet. Amit Jézus mondott, az úgy lesz, nincs kétség, nincs félelem, pecsét ezen a feltámadás. Az átmenetbe beszűrődik a tanítványok kíváncsisága, de úgy, hogy rábízták a jövőt az Úrra. Aztán megsejtették Jézus nagyságát, hatalmát, a benne felragyogó határtalan és végtelen Istent, emberileg, még a Szentlélek állandó ottléte nélkül. "Isten nagyobb, mint a köztünk lévő távolság! Nincs mitől félnünk." A kapcsolat, mégha most csend is van, mindig megmarad! A várakozást aztán kipárnázzák imádsággal és a Jézus-követés közben kialakult bajtársi közösséggel.
Hogy kelhettek fel pénteken? Izgatottan? Talán ma lesz, amit ígért? Hogy eljön a Szentlélek? Lehet, hogy ő maga jön vissza? Vagy csendben, lehalkulva? És szombaton? Az mondjuk könnyebb lehetett - a sabbat törvénye mankó volt. De a hétköznapok? Maradt az ígéret, ami aztán - ahogy Ő mondta - beteljesedett.
Jó lenne eltanulni ezt, hisz átmenetiek vagyunk. Jézus eltűnt és Jézus visszajön. Közben hol a mennyet felejtjük el, hol a földre nézünk lekicsinylően. Nyugtalanul, pótcselekvésekkel, izgágán, kétezer átmeneti év egyháza. Pedig már a Lélek is a miénk. De arról máskor, majd a jövő héten. Ma még csak áldozópéntek van. Egy eltűnő ünnep utáni első hétköznap, benne egy átmeneti ember, én, velem a körülbelül három és fél percet betársuló olvasó, meg egy illékony bejegyzés...
Hozzászólások