Most például tényleg az a legnagyobb bajunk, hogy emléktáblát avattunk fel? Vagy az, hogy hogyan viszonyulunk egy múltbeli eseményhez, ami 60-70 évvel ezelőtt történt? Kétség sem fér hozzá, fontos a múlt, meg is határoz minket, de engedjük, hogy meg is kössön? Hiszen minden ünnepünk a múltról szól, különösen a szobor, kopjafa, emléktábla-állítások és avatások. De tényleg ezek a legnagyobb problémáink? És tényleg arról kell vitatkozni a zsinatnak, hogy a „kárhozatos bálványimádással” mit is kezdjünk a 450 éves káténk ünnepén? Amennyire nem sikerült Kálvin személyét közelebb hozni nemhogy a társadalomhoz, de a gyülekezetekhez sem a Kálvin-emlékévek során, olyannyira nem érzem ezt a kérdést sem aktuálisnak most. Pontosabban, nagyobb bajok is vannak, mint az említettek. ... Mit kezdünk a társadalom folyamatos változásával, a cyber-nemzedék, az Y- és Z-generációk gyökeresen más világ- és egyházlátásával? Nem kellene átalakítani a hittantanítást, a konfirmációt, a tanításunkat? És itt végképp nem arról van szó, hogy hagyjuk el a régit, szolgáljuk ki az igényeket, idomuljunk hozzá a mai modern korhoz, az évenként tapasztalható változásokhoz. Hanem arról, figyeljük-e a társadalom rezdüléseit, változásit, s ahhoz hozzátesszük-e a magunkét. 

Pótcselekvés - Parókia

Arccal a harmincas évek felé - túl sokszor érzem, hogy ez a fő irány az egyházunkban. Értem én, visszatekintünk az eltépett fonal túlvége felé, próbáljuk megemészteni, hogy több évtizednyi diktatúra több évtizednyi gettót jelentett, hazugságokkal, kínos csenddel. Valahogy vissza kellene csinálni, valahogy fel kellene venni azt a ritmust, amit elveszítettünk (amit elvettek tőlünk), és révedünk bele, mi, károlis valákat mormogó bocskais papok, egy elveszített aranykorba, és velünk még pár társ.

"Akkor még voltunk valakik, akkor még hitt Istenben az emberek, akkor még számított a szavunk." Fogalmazzunk másként: akkor még azt a nyelvet beszéltük, amit a társadalom, aztán minket lekapcsoltak, a többi meg ment a maga útján. '89 után pedig azt hittük, visszatérhetünk. A baj az, hogy kicsit visszatértünk, de nem jöttek velünk sokan. Nem lehet kérdés, helyes az igazságtétel, a névtelenített hősök felmutatása, négy évtizednyi torzítás kijavítása. Fontos feladat rendezni a múltat, ismerni, ismertetni. De nem csak ez van nekünk.

Vigyáznunk kell, még úgy maradunk. '89 óta eltelt több mint húsz év, már a diktatúrára visszamutogatás is megkopott, unalmassá lett - van helyette globalizációra mutogatás, meg fogyasztói társadalom ostorozása. És az egyre több emléktáblánk, emlékülésünk, emlékkönyvünk, emlékművünk... Két emlékezés között némi idő a jelenre is. De jajj, nem látszunk az emlékektől! A múzeumban csendben kell lenni, tisztességesen felöltözni, méltóságos komorsággal nézni a vitrinjeinket. Hétköznapi problémázós emberek, csend, nem látjátok, hogy múzeumban vagyunk, poroljuk a harmincas éveket (század tetszés szerint választható), tisztán tartjuk. Vigyétek ujjlenyomatos hétköznapjaitokat, nem szabad hozzánk érni, még eltörtök valamit!

Sokszor hallottam, egyet is értek: az, aki a múltját nem ismeri, nem törődik vele, nem érdemli a jövőt. De az is igaz, hogy aki a múltban él, annak sem lesz jövője. Egy épületnyi múzeum helyett alakítsunk ki egy emlékszobát, méltót és szépet és építsük át a többi részt más helyiségekké, legyen konyha, nappali, gyerekszoba - nem ez lenne a feladat, lelki hajlék. Egy házban élünk - mondta az egyszázalékos szlogen. Nagyon jó mondat, üzenete van, értenünk kellene. Ház, nem múzeum, ha értjük, hogy gondolom. 

Arccal a harmincas évek felé, a megoldás is ez lenne. Mondjuk kezdjük kétezer-harminccal, aki idén születik, akkor lesz tizennyolc éves. Akarjuk, hogy akkor is legyenek tizennyolc éves reformátusok? Akkor nézzünk most a szüleikre, ma ők a húsz-harminc évesek. Itt vannak ám, és kérdeznek, kapcsolódnának, közelednének. Mert problémáik vannak, örömeik vannak. Lakáshiteltörlesztés, határon túlra ingázás, önismereti és párkapcsolati krízis, pályakezdők munkanélkülisége, közéleti kiégés. Spirituális élmény keresése, közösség alakításának a vágya, felszabadult öröm a hitben testvérekkel, egy olyan istentisztelet, ahova bárkit elhozhat, mert tudja, hogy érteni fogja. Nem kell kidobni a múltat, csak két emlékezés közé tegyünk be nyolc mának üzenő alkalmat, teremtsük meg a feltételeket,  dolgozzunk, hogy behozzuk a hátrányunkat, hogy megkönnyítsük a becsatlakozást! Éljen az új fordítású káté, de legyen mellé életszagú magyarázat is. Éljenek a régi zsoltárok, de ne elitista énekeskönyvünk legyen, hanem kortárs dallamokat is felvállaló. Éljen a legújabb fordítású Biblia, de legyen hozzá érthető, egészséges, kreatív prédikátor is.

Ezeket a sorokat úgy írom, hogy szombaton lesz egyházmegyénk négyszázéves fennállásának ünnepsége. Ott leszek, mert fontos, helye és értéke van. De csak akkor ér valamit, ha ebből is erőt merítve hajlandóak vagyunk törődni a következő négyszáz évvel is. 

 

Címkék: 

Hozzászólások