A 22. alkalommal megrendezett fesztivál programjait a korábbi hat település helyett idén már csak kettőben hirdették meg. Kapolcs, mint szokásosan, a nagyobb koncerteknek, felolvasásoknak, gyermekprogramoknak és kirakodóvásárnak ad helyet, a közelében fekvő Taliándörögd pedig állandó kiállításaival nyújt kikapcsolódást a látogatóknak.
A szervezők már számítanak a reformátusokra a fesztivál programjának összeállításában.
A budapesti teológia és portálunk munkatársainak kreatív csapata a taliándörögdi református templom udvarát varázsolták a játék, a baráti beszélgetések és az elmélyedés helyszínévé. Aki betér ebbe az udvarba, akárhogyan is érkezett, valamit magával visz – egy mosolyt, egy gondolatot vagy éppen a nyugalom édes érzését.
A Művészetek Völgye. Furcsa Magyarországon, hogy valami ilyen hosszú ideje tartsa magát, hogy egy rendezvény huszonkét éve az legyen ami. Persze itt sem megy minden simán, volt olyan év, amikor jó pár falu csatlakozott ehhez a furcsán természetes és életigenlő programsorozathoz, most viszont a kellemesen zsúfolt Kapolcson kívül csak Taliándörögd fesztiválozik, félgőzzel, csendesen. Még nem fonnyadt el a Völgy, nem lett belőle valami programszörnyeteg. Kicsit soványabb lett, remélhetőleg csak egy időre.
Taliándörögdön van egy kis református templom, egy udvar és egy régi, düledező ház, ami egykor a kántortanító háza volt. Jöjjön a mai poszt legfontosabb mondata: aki tud, látogasson el ide, még augusztus ötig lehet. Érdemes. Egy újabb bizonyítéka annak, hogy lehet kompromisszumok nélkül, értékes és figyelemfelkeltő módon megjelennie az egyháznak.
És még csak nem is unalmas az, amit a református Agora a látogató elé helyez. A templomtérben a szakrálisba erőltetés nélkül belesimuló alkotások. Egy online magazin virtuális cikkeinek manifesztálódása, nem kurzorral, nem böngészővel most, hanem fűben ülve, kézben tartva - és így is működik. Az elmúlt évek programjainak "best of" válogatása, sakkbábukkal, novellákkal, mustármagokkal és ördöglakattal. Nekem olyan volt először ez így együtt, mint egy hatalmas társasjáték, rajta az állomásokkal.
Még egy valami van ott - évszázadok óta. A tanítói ház, ahol a ki tudja hány generáció nevelését végző mesterek laktak, ki tudja hány ember, sorban, egymás után. Egy ház, aminek egy része nagyon régi, sajnos nincs olyan állapotban, hogy korát büszkén viselje. Omladozik, kopik lakatlanul, közben aggódva nézi a maroknyi helyi reformátusság és körbetáncolja széttárt kezekkel a műemlékvédelem.
Ez a ház most, a Völgy idejére életre kelt, jó pár lapos falra szerelt és láncolt képernyő segítségével. Szellemirtás volt, egy kísértetház megtiszttása, emlékek felidézése. Az eredmény katartikus. Ahogy benéz a kiégett, romos régi konyhába az ember, és azt látja, hogy lobog egy tűz, vetítve egy üveglapon, hogy egy képernyőn valaki kenyeret süt, igazit, kemencében. Ahogy a kamrában a kolbász mellett egy másik monitor van, amin keresztül továbbugrunk ugyenide, úgy, hogy több ételt látunk. A szobában régi tárgyak között vannak a huszonegyedik századi elektromos "ablakok", ezeken kitekintve történeteket látunk. Megtöri mindez a belépő ember lendületét.
Nekem is megtörte. Én, a tősgyökeres városi ember, lelassultam teljesen, valami ismerősbe nyugodtam bele. Valami történt. A múlt egy darabjára hangolódtam, de nem megterhelt, nem rámerőltettek valami dohos szagú, tőlem idegen valóságszeletet, hanem valami keserédes veszteség köszönt oda nekem.
Sok vita folyt már itt, ezeken az oldalakon (is) a hagyományról, hogy jó-e, kell-e, megfojt minket vagy elvesztegettük, rabjai vagyunk vagy, erőt merítünk belőle. Én ezt a házat tenném ide, ebben az állapotban, példázatként. Mert nem kísértetház lett erre a pár napra, ahol ijeszteget minket valami, hogy aztán szorongva lépjünk ki az ajtón. Nem is zombiként harap belénk valami régen halott töredék, ami már csak büdös és fertőző, nem adva helyet az élőnek. Nem is vámpírtanya, energiát fölöslegesen elnyelő hely. Mert a hagyománynak nevezett valami sokszor ezekké válik, szörnyekké, és lesznek a tradíció helyei kísértetjárta kastéllyá, életnek látszó tömeggé, néha kinyíló koporsókká.
Ez a ház így él egy kicsit, bekapcsol valami folytonosságba, nem erőszakosan. Valahogy így kell ezt. Persze lakhatatlan, de elmélyülésre, pillanatnyi megállónak jó. Mondom, hogy példázat nekem. Mert a tradíciót valami ilyesminek gondolom, régi korok egykori jelenének leszűrt értelme, ami hozzátesz a mi jelenünkhöz. Állomás, ahova be lehet térni, ahonnan el lehet valamit vinni, de nem az ottlakásra, a hétköznapokra van már. Valami, amihez hozzá lehet nyúlni, újra lehet értelmezni, megtartva a lényeget. Mint az egyik este, Kapolcson Dresch Mihály ahogy játszott régi moldvai dallamokkal (mellette hegedű, gardon), és lett valami nagyon maivá, nagyon a mienkké. Nem elveszik, hanem alakul, hogy érték maradjon, használható és gazdagító egyszerre. És átalakulva a mi életünk része legyen.
Persze az idei Völgynek is vége lesz, az Agora összepakol, a házból is kikerülnek a kiállított tárgyak, monitorok. A lak pedig tovább romlik majd, hasznavehetetlen kőhalomként. De legalább erre a tíz napra az a kis tér üzenetet közvetített, minden programpont, mindegyik helyszín üzent. Hogy helye van az egyháznak az életben. Kreatív jelenével, a múlt helyes használatával tud túlnőni azon, hogy csak folklór-attrakció legyen, múlt századokat előhívó szervezet helyett a folytonosságában újra és újra értelmes életet kínáló evangélium vivőanyaga.
Remélem lesz Művészetek Völgye jövőre is. Remélem ugyanígy ott leszünk jövőre mi is. Remélem az a ház is meglesz még, talán tervekkel is arra, mivé alakuljon hosszútávra. Mert nem a kő számít, hanem az oda betérő ember. A ház pedig úgy az igazi, ha az ember benn is marad. Ezt a házat pedig sajnálnám, mert kaptam ott valamit.
Képek: Bella Péter és Parókia